Egy indiai Amerikában... Prabhu Gubtara professzor előadása

Az a jó az egyetemi életben, hogy sosem unatkozol. Mindig van valamit csinálni, főleg ha egy olyan hatalmas kampuszon laksz mint én. Szabad időnkben vagy éppen az egyetemi moziba rohanunk, vagy a színházba, kosármeccsre, vendégelőadásra, workshop-ra, de az is lehet, hogy éppen vissza a koleszba mert Willy Wonka nap van. (Willy Wonka a csokinap. Sok-sok ingyen csokival.)

Lehet már vagy két hete, hogy Prabhu Gubtara Professzor vendégelőadására igyekeztem, az estet az  Indusforum és a Diplomás Indiai Diákok Szervezete szervezte közösen. Prabhu Gubtara professzor neve nem hiszem, hogy ismerősen cseng a magyar diákok között, itt viszont nagyon sokan ismerik közgazdász körökben: a Wolsberg csoport (az UBS egyik leányvállalata) egyik nyugdíjazott ügyvezető igazgatója, számos könyvet írt,  egyetemeken és üzleti iskolában tanított és a lista még folytatódhatna jó sokáig...

Az előadás India és az indiaiak helyzetét, jövőképét és lehetőségeit taglalta a mai bizonytalan világgazdság közepedte. Nekem különösen érdekes volt ez az előadás, mert tudtam hogy egészen biztosan szóba fog jönni az energia kérdés, a megújuló energia források, a fejlődő országok igénye és szerepe az energiatermelésben. Ez pedig ugye szorosan kapcsolódik a kutatási témámhoz, ami - nagyon leegyszerűsítve - azt boncolgatja, hogy milyen nemzetközi kereskedelmi és környezeti hatása van az amerikai bioüzemanyag politikának a fejlődő országokra? Tervezem, hogy a kutatást majd egyszer "indiai terepen" is folytatom, így minden lehetőséget megragadok, hogy olyan indiaiaktól halljak és tanuljak a témáról, akiknek van rálátása a dologra. Persze az energia téma szóba is jött, boncolgatta is az előadó egy kicsit, én pedig megnyugodtam, hogy hasonló aggályok, gondolatok gyötrik mint engem.

De nem is ez a lényeg, hanem az, amit később a szerinte az országban 60 éve jelen lévő, az ország függetlenné válásától datált korrupcióról és annak indiai üldözéséről mondott. Hát mit mondjak, azért ez néhányunknak elég sokkoló volt. A téma egyébként a svájci és egyéb bankokban nyitott titkos indiai számlák kapcsán merült fel. Erről biztosan mindenki hallott, az Indiai Szövetségi Nyomozó Iroda becslései szerint az indiaiak több, mint 500 milliárd dollárt rejtegetnek külföldi bankszámlákon, ezzel kimentve a tőkéjüket az országból. Orvosolván a kialakult helyzetet, a két kormány között létrejött egy  kétoldalú megállapodás, miszerint Svájc - az indiai kormány hivatalos felkérése alapján - hajlandó a nyomozáshoz szükséges bankinformációkat megadni, így segítve a "fekete pénzek" felkutatását. Nem tudom pontosan visszaadni az előadó szavait, de a lényeg a lényeg, hogy Gubtara professzor egy korrupicó ellenes csoport felállítását javasolta. Ez eddig ugye rendben van, hallottunk, láttunk már ilyet. Na de ez nem egy szokásos csoport lenne, ahol indiaiak dolgoznak... mert szerinte a nem korrupt emberek is idővel korruptá válnának kivétel nélkül, erre nincs orvosság. Gyakorlatilag azt javasolta, hogy az indiai kormány versenyeztesse meg a "munkát", külföldi  cégek között,  majd válasszon ki belőlük legalább 15-öt. Ezt követően egyezzen meg velük abban, hogy bizonyos százalékért cserébe azok elvállalják az indiaiak külföldön bújtatott illegális pénzeinek felkutatását és Indiába való visszajuttatását. Szerinte így mindenki jól jár, a kormány is és a "behajtók" is, a pénzek pedig visszakerülhetnek Indiába.

Fogalmam sincs, hogy én voltam-e az egyedüli a csoportban, akit sokkolt ez az ötlet - és az is igaz, hogy nem vagyok közgazdász -, de számtalan kérdés merült fel bennem.

Először is, ugyan milyen üzenetet küldene a befektetőknek az, amikor egy állam idáig jut, hogy nem bízva saját embereiben, ilyen méretű külföldi segítséget vesz igénybe? Értem én, hogy egy külső és független cég kevésbé korruptálható és azzal is tisztában vagyok, hogy ha jó sok céget bíznak meg, akkor talán csökken az esélye a korrupciónak is, hiszen az ügy eltusolásához szinte mindegyiket le kéne fizetni, de ez azért nagyon szomorú. Nagyon-nagyon szomorú. Abba pedig már bele sem merek gondolni, hogy mit tesz az "országimázzsal" ha néhány magasrangú politikusról, bíróról és egyéb közszereplőről kiderül, ők is külföldön parkoltatják a pénzüket. A kérdés csak az, hogy ez vajon elég lesz-e a probléma hosszú távú orvoslására? Visszatartja-e majd ez az indiaiakat a korrupciótól és a pénzek külföldre menekítésétől, vagy majd olyan újabb kiskapuk (országok) után néznek mint Szingapúr? A banktitokról mint olyanról és Svájc helyzetéről pedig szerintem még órákat lehetne beszélgetni...

Kicsit azért csalódott vagyok, hogy nem volt több időnk kérdezni az előadótól. Biztos vagyok benne, hogy lett volna még miről beszélgetni. Viszont kárpótolt az incredible indiai  büfé. :) Nem tudom honnan hozták a vacsorát (punjabi samosa, dahl, vegetáriánus curry, rizs, paratha és kher azaz rizspuding), de isteni volt...

Read More

Udaipur, India velencéje víz nélkül

Hihetetlen színkavalkád

Délután kocsit rendeltünk a fogadóhoz, aki elvitt minket az Ajmer-i vasút állomásra. Jött velünk a fogadó egyik embere is, de 5 perc után megállította a kocsit és mondta hogy nagy baj van. 'Mi a frász megint?' - gondoltam. Hát a probléma az volt, hogy mi légkondis kocsit kértünk és a légkondi alig ment, szóval ha gondoljuk akkor visszamegyünk és hoznak nekünk egy új kocsit. Mondtuk, hogy rá se rántsanak, 16 km-ért nyilván meg tudunk tenni lehúzott ablakkal. A sztori végéhez hozzátartozik, hogy amikor megérkeztünk a vasútállomásra a hapek elővette a pénztárcáját és vissza akarta adnia a különbözetet! Annyira meglepődtünk ezen a gesztuson (Indiában sajnos ilyenféle korrektséget eddig nem nagyon láttunk), hogy mondtuk neki, tartsák meg és tegyék a fogadó borravalós kasszájába a többi pénz mellé. Még egyszer a hely neve és akkor már tényleg hülyére reklámoztam őket: Seventh Heaven Inn. Egyébként Ajmerben, a vasút állomáson  szenvedtük el az eddigi leghosszabb kunyerálást: egy 10 éves forma kissrác - mértem az időt - másfél órán keresztül kérte tőlünk a chapati-ra valót, amikor  az eddigi legfárasztóbb vonatutunkra vállalkoztunk: 6 órás zötykölődésnek láttunk neki jéggé fagyva a 15 C-ra hűtött kocsiban. A vagonban összeismerkedtünk egy csomó  hozzánk hasonló turistával: egy brit - új zélandi, egy szlovák majd egy  izraeli párossítással, és végül de nem utolsó sorban Tony-val, a spanyol  patikus sráccal, de róla később még mesélek. Teljesen kibírható volt egyébként ez a 6 óra, kivéve a kínzó éhséget. Merthogy ez alakalommal nem jött sem szendvics árus, sem csájvala:), sem senki. Én már kezdtem ideges lenni az éhségtől, de a fiúk megoldották a dolgot: nemes egyszerűséggel leszálltak a vonatról egy állomáson ahol 10 percet álltunk és vettek mindenféle ennivalót. Ezt be kellene vezetni itthon is! :) Nyami!!!!

Udaipurba elég későn, 10 órakor érkeztünk. A spanyol sráccal együtt fogtunk magunknak egy riksa taxit és elrepültünk a hotelbe, ami szintén egy haveli volt, azok közül is az eddigi legrosszabb, de becsületére legyen mondva, még a klotyóból is kilátás nyílt a tóra (ami üres :)). A fürdőkáddal  gondolom nagyon stílusosak akartak lenni, ezért azt a padlóba süllyesztették kb.100 éve. Úgy persze, hogy mint mindenen, ezen is rajta maradt a fólia bogarakkal együtt, nah... szóval nem is részletezem! A lényeg persze, hogy volt TV a szobánkban (Hollandia vs. nem tudom melyik ország meccs) és a haveli nagyon hangulatos tetőteraszán  ennivalót is kaptunk kilátással a (még mindig üres) tóra, így ott eltöltöttünk pár órát. Iszogatás közben megbeszéltük, hogy másnap hármasban elmegyünk egy indiai táncestre. Én szerettem volna részt venni egy indiai főzőtanfolyamon is, ezért megkértem a tulajt, hogy meséljen már egy picit a dologról, ki és mikor tartja,  vajon jó-e? Erre természetesen elmondta, hogy a testvére tartja és verrrrrryyyy gooooooddd quality. Hát mondtam jól van, megbeszélem a pénzügyminiszteremmel. Mikor visszatértem az asztalhoz, a pénzügyminiszter elkezdett röhögni, és azt a jótanácsot adta, hogy ha legközelebb érdeklődöm egy szolgáltatás minőségéről, akkor ne eldöntendő kérdést tegyek fel, mert a válasz arra csakis igen lehet, lévén, hogy nem fogja azt mondani az ürge nekem: ne, ne menjek főzni, béna az egész. Wah... Igaza volt, hiába is, marketinges. :)

Naív, főzni vágyó lányok: 0 - Okos marketinges fiúk: 1

Udaipur palota, Picchola tó, Jagdish templom, a maharadzsa autó gyűjteménye

Napunkat az Udaipur-i palotánál kezdtük, ugyanolyan érdekes és jó kiállítás volt, mint a Jaipur-i, habár nekem úgy tűnt nem tartották annyira rendben (tatarozás, takarítás, stb.), mint a rózsaszín városban fellelhető társát.  Kicsit talán unatkoztam is, ennek ékes bizonyítéka a sok-sok kép. Innen mentünk tovább a Jagdish templomhoz, ahol éppen valami ünnepség folyt, tele volt nőkkel a hely.  A templom egyébként Udaipur legnagyobb temploma, 1651-ben épült a Visnu előtti tisztelgés jeléül.  Mivel úgy gondoltuk, gorombaság lenne megzavarni őket éneklés közben, kint ácsorogtunk, én pedig szorgosan kattintgattam. A templom után teljesen véletlenül összetalálkoztunk a spanyol sráccal, mondanom sem kell mennyire megörültek a fiúk egymásnak és egyből arról ment a diskurzus, hogy akkor vasárnap este holland-spanyol döntő és ez micsoda szerencse. (megjegyzem, ez Szerdán történt. Vasárnap este egy  vesztes döntő után Peter már nem érezte akkora szerencsének a dolgot, sőt....) A templom után taxiba szálltunk és elindultunk a Maharadzsa  privát autó gyűjteményéhez.  Hát ez oltári volt, mindenkinek meg kell néznie. Habár engem nem kötnek le nagyon az autók, de ez a hely tényleg profi. Tudni illik a helyi maharadzsa szenvedélyesen gyűjti a járgányokat, legyen az régi vagy új, de azokat  nemcsak saját maga és sofőrjeik vezetik, hanem kölcsön is adja mondjuk Erzsébet királynénak, vagy éppen a James Bond Octopussy rendezőinek egy körre. :) Ottjártunkkor egyébként mi voltunk az egyetlen érdeklődők, nem tudom hogy az off season vagy a vicces tárlatvezető (egyben biztonsági őr) kiléte volt-e ennek az oka. A pali egyébként egy tünemény volt, nem tudott semmit angolul kivéve az autók műszaki jellemzőit, de azt olyan magabiztossággal sorolta fel tételesen, hogy be kellett tojni! Imádtuk!

A kiállítás után elindultunk vissza a városközpont felé, de ezúttal gyalog mert odafelé úton láttunk a riksából ezeregy ígéretesnek tűnő kőfaragót és képkeretezőt. Történt ugyanis, hogy a fejünkbe vettünk, nem hagyjuk el Indiát romantikus lámpa nélkül. Ne nevessen ki senki, ezt a tárgyat nagyon nehéz pontosan leírnom, de remélem, hogy lesz, akinek ismerős a dolog. Tehát képzeljetek el egy tetszőleges méretű képkeretet, amiben van egy  márványlapra festett kép és abban apró kis faragott lyukak. A kép keret hátul nem zárt és azt általában egy falba süllyesztett lámpa elé rakják, így amikor az esti romantikus félhomályban felkapcsolod a lámpát, a fény átszűrődik a márványlapon és a kép teljes díszvilágításban pompázik. Higyjétek el, nem giccses (kivéve, ha bengáli tigrisest választasz). Szóval ilyen képeket keresvén tértünk be az egyik boltba és nagy szerencsénkre találtunk is két  gyönyörű darabot (a belvároshoz viszonyítva féláron!), az eladó pedig totál kellemes meglepetésként megajándékozott még minket még néhány dologgal. Szóval aki Udaipurban jár,  annak azt tanácsolom, hogy  tanúsítson önmérsékletet a belvárosban sétálva és keressen kintebbi, olcsóbb helyeket, mert bizony megéri.

 Hirtelen jött szabászat

Teljesen feldobott állapotban tértünk vissza a központba, hogy megebédeljünk. Udaipurban az az egyik legjobb dolog, hogy szinte bárhonnan, bármilyen szögből rá lehet látni a Lake Pichola-ra és a Lake Palace-re, amely jelenleg luxusszállóként üzemel, és külön kishajó szállítja utasait. Tényleg totál romantikus ez a város, sokan jönnek ide nászútra, mi több az indiaiak is állandóan lakodalmakat ülnek, ennek mondjuk több ízben is tanúi lehettünk a közel két és fél hét során.
Ebéd előtt elsuhantunk még egy szabóság előtt, mondtam Peternek, hogy csakúgy kíváncsiságból ugorjunk már be.  (Ő nagyon szeretett volna ingeket varratni magának a Lonely Planet ajánlása szerint Pushkarban, de ott egy valamire való szabót nem találtunk.) Hát másfél óra és két palack ásványvíz után ugrottunk ki a boltból, este 8-ra pedig kész volt a kedvenc ingének pontos mása további két színben, másnap reggel 6-ra pedig olyan szövetkabátot rittyentettek neki, hogy leesett az állam!

    A táncest

Egy késői ebéd után visszatértünk szálláshelyünkre, majd pár óra múltán tovább indultunk a spanyol sráccal hármasban a haveli múzeumban megrendezett táncelőadásra. Igyekeztem sok képet készíteni itt is, de sajnos nem voltak túl jók a fényviszonyok... A táncest után elbattyogtunk szálláshelyünkre, megvacsoráztunk a kellemesen hűvös tetőteraszon,  fizettünk a még mindig (és örökké, álladóan, folyton folyvást, rendületlenül) mosolygó fogadósnál, majd nyugovóra tértünk. Összességében nagyon sajnáltuk, hogy csak ennyi időt tölthettünk Udaipurban a későn érkező vonatunk miatt, de engem vígasztaltak a lelki szemeim előtt lebegő kókuszdiók és Goa... és a kókuszdiók és Goa...és a kókuszdiók és Goa...:)

Még többet Indiáról:

Delhiben az élet

Delhi - ami hátramaradt :)

A Keoladeo Nemzeti Park

Fatehpur Sikri és Agra

Jaipur a lehető legfrankóbb hely
Phuskar, a zarándokhely

Udaipur egyik palotája

Üres postagalamb ketrecek

Egyszóval minden van és eladó

A Jagdis templom előtt

Kicsit unta a kiállítást

Koldusok mindenhol

Udaipur-i naplemente - na jó, végül is romantikus

A helyi maharadzsa a nagy autókat kedveli

Gyűlésezik a női egylet a Jagdish templom előtt

Read More

Pushkar, a zarándokhely

 Megérkezett a monszun Pushkarba

Agra óta tudtuk, hogy hétfőn sztrájkolni fognak az indiaiak a magas benzin árak miatt, és ez eléggé megnehezítheti majd utazásunkat ebbe az apró városkába, de nem voltunk hajlandóak változtatni a tervünkön. Reggel nagy szerencsénkre tudtunk még helyjegyet foglalni a Jaipur-i vonat állomáson Ajmerbe, ahova röpke 4 órás út után érkeztünk meg. A terv az volt, hogy az  Udaipurba szükséges jegyek megvásárlása után majd itt  fogunk egy motoros riksát, vagy bármit és így tesszük meg az utolsó 16 km-t, de ez nem ment olyan könnyen. Nem meglepő, hogy a leleményes indiaiak mindenből hasznot próbálnak húzni, többek között a sztrájkból is. Így történhetett meg, hogy konkurencia hiányában a 250 Rúpiáért is drága utat mindenki a duplájáért akarta megtenni velük, és közben kárörvendve nevettek rajtunk, hogy hiába megyünk a buszállomásra a buszok ma nem járnak. Nem nagyon izgattam magam, - ha Indiában megtanultam valamit hát az az, hogy valahogy mindig lesz és nem aggódunk -. Tíz perc ücsörgés  után odajött hozzánk egy nagydarab indiai pali és mondta, hogy pakoljunk, itt az Ambassadorja, majd ő elvisz minket Pushkarba 300 Rúpiárt.

Ahogy kanyarogtunk az úton fel a hegyek közé, azon gondolkodtam épp, hogy azt hiszem mostmár értem, hogy Brahma, az indiai mitológia szerint a világ teremtője miért pont itt dobta lótusz virágát a földre, hogy abból kiemelkedjen a Pushkari tó és az azt körülvevő parányi, hindu zarándokhely. Ahova mellesleg Ghandi hamvait szórták. A környék varázslatos volt, a szent tavat pedig az azt körülvevő, összesen 52 ghat, azaz lépcsősor segítségével lehet megközelíteni. Mindegyik lépcsősornak más neve van, és természetesen mágikus ereje. Az ezekben megfürdő hívőknek szinte minden baja hamar orvoslásra találhat, legyen az bármiféle betegség, terméketlenség  vagy bűn, a tó közepén pedig a kívánságok vize található, ahol maga Visnu jelent meg egyszer. Ezen adottságainak, no és a minden év novemberében megrendezésre kerülő teve fesztiválnak és vásárnak köszönhetően tehát nem csak a filmsikerre vágyó bollywood-i színészek, hanem a hippik és a teve üzérek körében is népszerű e hely annak ellenére, hogy a hús, tojás, az alkohol fogyasztás és még ki tudja mi, szigrúan tilos. 

 A hetedik menyország és a monszun

Miután elfoglaltuk hetedik mennyországnak és beillő szállásunkat, hamar megebédeltünk a haveli éttermében és lepihentünk egy kicsit, hogy a nagy meleg elmúltával induljunk el felfedezni a helyet. Egy óra  hintaágyas szunyókálás után  Peter keltett, hogy jöjjek gyorsan, megérkezett a monszun és látnom kell mi folyik a házak tetején. Ilyen esőt rég láttam, komolyan mondom. És ilyen boldog gyerekeket sem! Mindenki a házak tetejére szökött és örömtáncot járt, ott bringáztak és sikítoztak a töpörtyűk. Hirtelen eszembe jutott Magyarország, és az utóbbi pár esős hónap, meg az irodánk. Napi 8 órán keresztül hallgattuk ahogy kopog az eső és veri az ablakokat és ahelyett hogy kirohantunk volna örömködni a kiskosztümben az esőben, mindenki csak berzenkedett és azt mormogta:  Jaj istenem, istenem... 

 A bráhmin áldása - jobb, ha túlesel rajta!

Körülbelül három órát esett az eső és ennek  meg a csatornák hiányának köszönhetően mindenhol térdig állt a víz. Hirtelen Velencében érezhettük magunkat. Először elindultunk gyalog, de hamar rájöttünk, hogy ennek nincs sok értelme, ki tudja mi úszik a vízben a tehén trágyán kívül (5 perc múlva láttam egy döglött egeret) és biciklis riksára szálltunk. Elvitt minket a tóig, ahol nem volt mese, muszáj volt átesnünk egy  bráhmin vezette szertartáson. Adomány fejében megszentelt rózsaszirmokat kellett szórni a tóba, rizzsel és valami piros porral elkevert piros pötty volt a homlokunkon színben hozzá illő karkötővel és kókuszdióval. Nem értettem sajnos sokat,  csak mormoltam amit kellett (jé,  hát nem is olyan nehéz ez a hindi) és valahogy átszellemülni sem tudtam tekintve, hogy a tó majdnem hogy üres volt, és a látványt mindenféle tómeder mélyítési munkálatok zavarták meg. De ezen is túlestünk és adakoztunk egyet - szeretném azt hinni hogy nem a helyi maffiózóknak -. Este az egyik pincér szerzett nekünk kártyát és megpróbálkoztam újra a póker szabályok megtanulásával. Nyilván az én hozzá nem értésemen múlik a dolog, de nem vagyok oda érte, főleg kettesben játszani nem volt nagy kaland. Igaz a blöffölés csuda jól ment, haha, ezen nem lepődünk ugye meg.

Good bye Pushkar

Másnap egy kiadós reggeli után meglátogattuk a Brahma templomot,  szerencsénkre a víz nagy része már eltűnt.  Mivel a templomba tilos volt bármit is bevinni, képeket készíteni nem tudtam. Viszont annál inkább adta magát a téma a többi templomban és az utcákon. Az egész utazás során itt ment a legjobban ez a fotózás dolog, teljesen belejöttem. Az ebédet és a  délutáni sziesztánkat követően (már a harmadik könyvnek álltunk neki mindketten) elindultunk bazározni, sikerült jó áron vennünk némi szép ajándékot az otthon maradtaknak, majd mielőtt nyugovóra tértünk elintéztünk mindent, ami a másnap délutáni indulásunkhoz kellett. Összességében nagyon élveztük Pushkart,  imádtuk a havelit, amiben laktunk, olyan volt mint egy picinyke oázis a sivatagban. A konyhájukban pedig a legfinomabb thali-kat ettük. Az utolsó este ki is hívattuk a szakácsot, aki kicsit megszeppenve kérdezte hogy mi a baj? Megköszöntük neki a frenetikus ételeket és búcsúzóul egész jó kis borravalót hagytunk az egész csapatnak. A város is szép  és jó volt, de két nap bőven elegendőnek bizonyult,  lévén egy csendes szerény helyről van szó, kivéve a novemberi teve vásárt. Azt még szívesen megnéznénk egyszer.

Még többet Indiáról:
Delhiben az élet
Delhi - ami hátramaradt :)
A Keoladeo Nemzeti Park
Fatehpur Sikri és Agra
Jaipur a lehető legfrankóbb hely

Pushkar legjobb havelije, Seventh Heaven Inn

Kulcs nem volt a szobához, csak ez a hatalmas lakat

Nem tudtunk meglenni a napi betevő thali nélkül

A legédesebb indiai kisfickók

A piros turbános volt a góré

Sok templom van Pushkarban, mi is megnéztünk néhányat

A csúf igazság: üres a Pushkar-i tó jelenleg

Read More

Jaipur a lehető legfrankóbb hely

Nyüzsög a rózsaszín város, imádjuk

Sorban következő állomásunk Jaipur volt, amit rózsaszín városnak is szoktak nevezni. Útikönyvem szerint ennek nagyon egyszerű oka, hogy a XX. század elején az egyik maharadzsa annyira a kedvében szeretett volna járni a Jaipurba látogató walesi hercegnek, hogy mindent rózsaszínűre festetett a tisztelete jeléül. Indiában különös figyelmet fordítanak erre, minden színnek megvan a maga jelentése: a sárga a menyasszony színe és távol tartja a gonoszt, a  piros a szenvedélyé és az érzékiségé, a kék Krisna színe, a zöld a termékenységé, végül a rózsaszín a vendégvárásé.

A vonat mint eddig mindig, most is pontosan érkezett és kevéssel négy órával az indulás után már várt is minket a haveli egyik sofőrje a következő felirattal a kezében: 'Mr. Judi'. Na gondoltam, ez én leszek! Legnagyobb örömünkre egy Tata Ambassadorral jött értünk, végre kipróbálhattuk, nagyon tetszett és az ülések szuper puhák voltak. Megmondom őszintén, én számítottam rá, hogy ezúttal sikerült tényleg nagyon jó áron egy gyönyörűséges helyen szállást foglalni, de ami itt fogadott... le voltunk nyűgözve. Nem beszélve a wifiről a szobánkban, amit utoljára csak Delhiben élvezhettünk. Tudom, internet függő vagyok, de dolgozom a problémán...

Az első szárim és a Szelek Palotája

Mivel nagyon fáradtak voltunk a hajnali kelés miatt, megebédeltünk a haveli éttermében aztán pedig a szálloda medencéjében henyéltünk egész délután. Este elindultunk felfedezni a rózsaszín város bazárjait és a Szelek Palotáját.  Mivel elég késő volt már és nem volt alkalmas az időpont a hely meglátogatására, elmentünk mellette. Én annyira nem voltam lenyűgözve, az épület vörös homokkőből készült, öt emelet magas és ezernyi ablakát kőből faragott rácsok díszítik, amin keresztül az udvartartás hölgyei anno az utca forgatagát vizslathatták. Meg kell, hogy mondjam, Jaipur volt az első hely, ahol volt kedvünk vásárolni. Sokkal tisztább volt ez a város, mint azok, amiket eddig láttunk, a bazársorok is rendezettebbnek tűntek. Én nagyon szerettem volna egy szárit és papírsárkányokat, mindkét dolog volt dögivel. Betértünk jó néhány boltba az óváros forgatagában, mindenhol nagyon előzékenyek voltak velünk, végül pedig hosszas, ámde kellemes alkudozás után megvettünk egy gyönyörűséges szárit, aminek a használatát el is magyarázta az eladó férfi. Megjegyzem, hiába próbáltuk el ötször és tanította Petert, este már nem ment egyedül a szári kötözés, végül segített a Google és a wikiHow. Megvacsoráztunk a tetőteraszon, ami elég csendes volt, vendég alig, de paródiába illő jelenet volt bőven. Az egyik pincérről és a tandori kemencénél tüsténkedő szakácsról  ugyanis lerítt, hogy nem indiaiak. Nem csak a külsejükön látszódott egyébként, hanem az egész viselkedésükön. Sokkal gyorsabbak és leleményesebbek voltak, pattogtak és sertepertélek. Mint kiderült, Nepálból érkeztek (óóóó... talán jövőre ide is eljutunk!) Szóval a nepáli szakács megpróbálta megtanítani a tandori kemence használatára indiai munkatársát (aki vélhetően nem szakács volt).  Nem vagyok egy szaki, de tényleg nem  tűnt különösebben nehéznek, minden a gyorsaságon múlott. A tanítgatás eredménye: egy darab indiai kéz leégetett szőrrel, három beejtett naan kenyér, és a tandori csirkém enyhén szétégetett verzióban. Tudom, van aki ezen teljesen felháborodott volna, de mi különösen jót nevettünk, csakúgy, mint mindenki más az esti műszakból és eszünkbe sem jutott leszúrni őket. (Ellentétben egy - nem mondom meg milyen nemzetiségű, legyen elég annyi, hogy nagydarab, hangos és sűrűn kérdezi hogy tudsz-e angolul? - hölggyel, aki oltári botrányt vert ki a recepción, amikor véletlenül eggyel több pólóját mosták ki a kelleténél; került ez mindösszesen átszámolva 50 Forintjába. Ja és még azt is hozzátette, hogy 'Listen guys, it can't go on like this anymore'.  Na mi van, a lecseszés után hirtelen haverok is lettek, vagy micsoda? :))

                                    

     Jaipur  palotája és a Borostyán Erőd

Másnapra nagyon sok programot terveztünk, így hát korán indultunk.  A szállásunk előtt a "program menedzser" (igen, jól olvassátok, ott még olyan is volt)  folytatva az előző napi, cseppet sem meggyőző hadjáratát megpróbált minket rábeszélni,  hogy béreljünk ki egy angolul beszélő sofőrt, aki egész nap furikáz minket a városban 1600 Rúpiáért. Mondanom sem kell 5 perccel később megalkudtunk egy riksa taxissal, Ali babával 300 Rúpiában, aki szintén mindenhova elvitt minket.  Erről jut eszembe, hogy Ali baba büszkén mutogatta nekünk vendég könyvét, amibe egy magyar pár is írt előzőleg. Mi is írtunk pár sort, és megígértem neki, hogy a blogon be fogok számolni a vele töltött egy napról. Ha esetleg valaki  szeretné megtalálni őt, akkor kószáljon az Umahid Mahal környékén és keressen egy újszerű, rózsaszín riksa taxit, igazán kedves és tiszta a sofőrjével. :) 

Utunk során a Jaipur-i  palotát néztük meg először, ami mongol és a  rajhastani  építészeti stílus ötvözésével épült. A palotán belül számos múzeum van, van ruha kiállítás, fegyver csarnok, helyi kézművesek, és bábosok.  A palota után a Borostyán Erődhöz indultunk, ami a várostól kb. 10 km-re található a Jaipur-Delhi vonalon. Az erőd  megközelítésének több módja van: elefánt hát (az évnek ezen részében nem hemzsegnek Dumbóék a környéken, csak egyet láttunk), dzsipp (a lusta turistáknak) és a két szép lábad. Gondolom nem meglepő, hogy mi a legutóbbit választottuk ami mindösszesen 10 percig tartott. Amint felérsz a komplexumba egy hatalmas tér fogad. Itt el lehet fordulni egyből jobbra, itt találod a Kali templomot. Ez csak azért érdekes, mert itt egészen 1980-an áldoztak  kecskéket, de aztán betiltották. Aztán pedig lehet folytatni tovább a sétát a maharadzsa egykori lakóhelye, a győzelmi terem, a pihenő rész és a zenana (női lakosztály : )) felé, amit nagyon érdekesen úgy terveztek meg, amikor a maharadzsa a csajok felé veszi az irányt, azt bizony ne lássa senki.

Leleményes férfiak: 1 - Jóhiszemű hárem lányok: 0

Jai Mahal és a Nantraj étterem

A Borostyán Erődtől  naplemente környékén indultunk vissza, hogy Jaipurba visszatérve  megállhassunk a  Jai Mahal-nál, más néven a Tavi Palotánál, ami a Man Sagar tó közepére épült a 18. században.  A tavat egyébként mesterségesen hozták létre, és a palotát sajnos meglátogatni nem lehetett.  Eléggé elhagyatottnak tűnt, de biztos vagyok benne, hogy anno kiváló és kényelmes otthonként szolgálhatott az uralkodónak és családjának a nyári időszakokban. Érdekes, hogy a monszun évszak  és az esőzések megérkeztével a palota egyes részei egyszerűen víz alá kerülnek, ettől az egész még extrémebb és drámaibb lesz. De láthatóan ez az indiaiakat korántsem zavarta annyira, mint minket a Sárgán (szülővárosom, Szeged hétvégi házas, nyaralós része a Tiszán), mi több Ali baba aznapi önkéntes idegenvezető + sofőr kombónk elmesélte, hogy az utóbbi 3 évben annyira szegényesek voltak az esőzések, hogy volt olyan nyár, amikor üresen állt a tó.  A sűrű napi program után másra sem vágytunk, csak hogy megvehessük másnapi vonatjegyünket Pushkarba és vacsorázzunk egy kiadósat. Na, ezen a ponton egy életre megjegyeztük, hogy vasárnap kora délután bezár a jegyiroda, tehát másnap reggel korán kellett mennünk az állomásra, hogy még elérjük a vonatot. Lassan elkezdett cseperegni az eső, Ali baba pedig elvitt minket a Nantraj étterembe, amit a helyi program magazinban néztem ki. Igazán finomat vacsoráztunk és a pincérek is nagyon kedvesek voltak, de legnagyobb meglepődésünkre az épületnek nem volt konkrétan ablaka. Csak tükrök és művirágok, de az mindenhol.  A vacsora után hazatértünk és összepakoltunk. Sajnáltuk, hogy csak ennyit lehettünk Jaipurban, igazán megért volna még pár napot és még megannyi vásárlást, aki arra jár, szánja rá az időt.

Még többet Indiáról:
Delhiben az élet
Delhi - ami hátramaradt :)
A Keoladeo Nemzeti Park
Fatehpur Sikri és Agra

       A kép után természetesen pénzt akart  a hapikám - mindenki meg akar élni valamiből

Huj de elfáradtam ám :)

Ali baba sofőr-idegenvezető kombónk. Ha felismered, kérlek írj nekem! :)

Na jó, közkívánatra egy közös kép, háttérben a Borostyán Erőd

Az erőd belül is nagyon jól nézett ki

Persze el is tévedtünk egy kicsit. Nincs mit tenni, nagyon nagy! :)

Read More

Fatehpur Sikri és Agra

Egyszerűen imádnak pózolni

Viszonylag korán, fél 10 környékén érkeztünk Fatehpur Sikribe. A helyről annyit kell tudni,  hogy talán ez a hely volt a  széles értelemben vett "környék" legrövidebb életű fővárosa, pontosan 14 évig szolgált a mogul birodalom székhelyeként. Történt ugyanis, hogy Akbar mogul uralkodó (a Delhiből már ismert Humayun fia) szépen megépíttette magának a palotát,  majd  nem sokkal később rájöttek, hogy ja, hát elegendő  víz az itt nincs. Így aztán szépen mindenki arrébb költözött, az épület együttes pedig lakatlanul ott maradt. Kevesen tudják, de Akbar igencsak kedvelte a nőket, legkedvesebb feleségeinek (hindu, muszlim, keresztény) pedig külön pavilont építtetett a palotán belül (micsoda gesztus!).

Hogy a hely elhagyottsága, vagy a monszun szezon közeledte miatt vagy sem, de lerázhatatlanul tapadtak ránk a mindenféle, magukat diáknak és a mecsetben önkéntes dolgozónak és miegymásnak kiadó idegenvezető jelöltek. Lehetetlennek tűnt megszabadulni tőlük, és olyan szöveget nyomtak, hogy azt hittem elalélok. A legviccesebb egy 8 éves forma kisfiú volt (állítom, a gyerekek küldik legjobban az angolt), aki mindenhova követett minket ezzel a szöveggel: "Ma'm look at me. Look my face, you don't forget, okay? You come back and buy something, promise?", "You come back and give me your ticket, promise?". Nem volt nehéz rájönni, a jegyeket nemes egyszerűséggel az üzérek újra eladják, nemegyszer összejátszva magával a jegyárussal. Ha nem a saját szememmel láttam volna, komolyan mondom el sem hiszem.

A Fatehpur Sikri-s kaland után totál jó időben érkeztünk Agrába, a taxis nem sokkal a Taj Mahal keleti kapujának kordonja előtt tett ki minket, kocsival ugyanis ide nem lehet bejönni, és az innen következő pár száz métert gyalog kellett megtennünk "biztonságtechnikai" okokból. A biztonság alatt itt egyébként - csak úgy mint a Delhi-i metróban - a homokzsákokat kell érteni, a homokzsákok között pedig néhány katona, aki alszik a gépfegyverrel és néha odabólogat feléd. Indiában egyébként az volt az általános benyomásom, hogy bárki (gyerek, idős, riksa-taxis, bolti eladó) bárhol (pulton, utcán, WC várakozó részében, biciklin) és bármikor (reggel,délben, este) képes elaludni.

A szállás, hát spártai... egyetlen előnye a plafonig csempézett, garázsra emlékeztető lyuknak az volt, hogy a Taj Mahal bejárata valóban 5 percre volt tőlünk, a kertje egészen rendezettnek tűnt és olcsó volt. Minden bizonnyal ilyen megfontolásból választotta magának a helyet a többi hátizsákos turista is, ami azért valamelyest megnyugtató volt. Kíváncsiságból elmentünk megnézni még két másik helyet, az egyik szálloda ablakából valóban Taj-ra lehetett látni, de a fürdőszobája gusztustalan volt, a másik kerti "luxus" sátras megoldást ajánló szomszédos egységre pedig ráfért volna egy kiadós fertőtlenítés.  Így hát maradtunk a szerényebb, ámde tisztábbnak tűnő Hotel Sheela Agra Inn-ben, kárpótlásul pedig az Oberoi Villas szomszédságában lévő hotel teraszán vacsoráztunk ingyenes Taj Mahal-os kilátással, ahol a fejünkre szakadt a ventillátor (épp felálltunk az asztaltól, amikor leszakadt!)... Ezek után nem csoda, hogy betiltottam a ventillátor használatát az 5 méteres körzetünkben. :) Visszatérve a Taj Mahalra és a szomszédságára, legyen elég annyi, hogy tényleg csodálatos, bámulatos, lenyűgöző és megéri ide ellátogatni a borsos belépő árak ellenére is.

Másnap későn keltünk és reggeliztünk, a helyi patika pult felkeresése után  az agrai erőd felé vettük az irányt, ahol az egész délutánt sikerült eltöltenünk. Maga az erőd egyébként hatalmas, órákig tartott bejárni. Idegenvezetőnk pedig egy iskolás csoportot vezető tanár volt, aki mindent részletesen elmesélt a gyerekeknek és persze nekünk. :)

Késő délután a kertben üldögéltünk, először jöttek a majmok, majd a kígyó, így tovább álltunk. Este a hotel büféjében megnéztük a brazil-holland meccset egy brazil! srác (fogorvos, hivatását egy éve feladta, azóta járja a világot)  és négy másik francia  (diákok) társaságában. Megmondom őszintén nem vagyok nagy foci drukker, sőt! de ahogy Peter izgult a sajátjaiért, hát az teljesen meghozta a kedvem.  A meccs vége és néhány sör után a két srác kezet fogott és a brazil srác még ellátott minket egy "jótanáccsal", hogy legyünk nagyon óvatosak másnap hajnalban, amikor megyünk ki a vasútállomásra, mert minden tele van éhes kóbor kutyákkal, akik könnyen megtámadhatnak. Mondanom sem kell, aznap éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtunk. Mindenhonnan kutya ugatást ás vonyítást hallottunk, és lelki szemeink előtt véres szemű indiai, kiéhezett vadkutyák várták, hogy másnap reggel fél ötkor a Jaipurba tartó vonathoz induljunk!

Még többet Indiáról:
Delhiben az élet
Delhi - ami hátramaradt :)
A Keoladeo Nemzeti Park

Fatehpur Sikri

Tizedjére sem jó

A Taj Mahal szomszédságában lévő mecset :)
  

Romantikus naplemente

Agra erőd

Read More

A Keoladeo Nemzeti Park

Este 10 óra körül érkezett meg a vonatunk Barathpurba, addigra már tele volt a gatya, hogy nem tudjuk mikor kell leszállni, mert természetesen semmi nem volt kiírva, világítás nem volt és a kalauz sem akarta megérteni a kérdésünket. Aztán mellénk ült egy bácsi (azaz feküdt, egy picinyke bőrönd és egy bazi nagy párna volt nála), aki - elmondása szerint - Kota városába tartott a gyerekeihez, és két böfögés között (nem viccelek, itt mindenki szemtelenül az arcodba böfög a mondat középen) szólt, hogy na most érkeztünk meg, szálljunk le.

Kibotorkáltunk az állomásról és megtaláltunk a fogadó tulajdonosát, aki vállalta, hogy hazavisz minket. Gyors adminisztrálás után kaptunk vacsorát is, amihez a tetőn terítettek meg nekünk. Megbeszéltük, hogy másnap 5-kor kelünk, hogy még a hőség előtt elmehessünk a Nemzeti Parkba, ezek után nyugovóra tértünk. A szobánk totál egyszerű volt, de nagyon tiszta és rendezett (megkönnyebbülős sóhaj). Gyors reggeli után elindultunk a Nemzeti Parkba. Útközben persze úton-útfélen megállítottak minket, de csak megérkeztünk végre a parkhoz, ahova a fogadós is követett minket. Biciklit béreltünk mindhárman és így szándékoztunk bejárni a mintegy 29 négyzetkilométernyi parkot. A park egyébként az 1700-as években jött létre, méghozzá a helyi maharadzsa kéresére, aki kacsákra és egyéb állatokra akart vadászni, ezért a Gambhir és a Banganga folyók találkozásánál leválalsztottak egy nagyobb területet. Később a vártnál több állat telepedett meg itt, és a királyi család körében is elég népszerűvé vált ez a hely, amiről, valamint az egy-egy vadászat során ejtett töménytelen számú madárról (1938. novemberében 4273 egyedet lőttek) a Keoladeo templom melletti kőtáblákon olvashatunk. Rögtönzött idegenvezetőnk (a fogadó tulajdonosa) elmesélte, hogy a park nagyon népszerű az ornitológusok között (van egy természetfotós ismerősöm, szerintem ő most sárgul :)))), ugyanis számos, az indiai szubkontinensen átvonuló vándor madár először ide érkezik, majd innen megy tovább más távolabbi régiókba, illetve nagyon sok madár, köztük a szibériai daru itt telel. Több mint 370 fajt figyeltek meg itt, de sajnos ez a szám folyamatos csökken az egész Rajastant sújtó aszályok miatt.

Engem megmondom őszintén nem is a madarak izgattak a legjobban, hanem a sakálok, kis majmok, antilopok, szarvasok és a húsevő teknősök. Nagyon jól éreztük magunkat az irdatlan meleg ellenére, és pár óra múlva már csak kettesben tekertünk off-road. :) Elindultunk felfedezni az állitólagos anakonda lyukakat, hát csak a tablát találtuk meg, se kígyó, se őrök... De ettől függetlenül baromi érdekes volt felügyelet nélkül tekerni, az évnek ezen a részén ténylegesen háborítatlan Nemzeti Parkban, főleg hogy utoljára talán az ásotthalmi erdőben indultunk felfedező túrára általános iskolás koromban.

Fatehpur Sikri

Kora délután érkeztünk vissza a szállásunkra, és az egész délutánt henyéléssel töltöttük, este pedig szereztünk egy sofőrt, aki vállalta, hogy mintegy 1700 Rupiáért (kb. 10000 Ft lehetett) elvisz minket Agrába úgy, hogy útba ejtjük Fatehpur Sikrit, a szellemvárost. Itt el kell azért mondjam, hogy ez az összeg egyáltalán nem arányos a megtett mintegy 60 kilométernyi úttal, (sőőőt!), de nem volt közvetlen vonat Agrába, csak busz, de azt, amikor megnéztük, én visszafordultam. Összességében egyébként azt kell, hogy mondjam, ezzel a kis megállóval együtt megérte, reggel korán jött értünk a sofrőr, Faethpur Sikriben pedig megvárt minket és egészen az agrai szállásunkig vitt.

Még többet Indiáról:  

Delhiben az élet    

Delhi, ami hátramaradt :)

Találtak valamit (mellesleg a képen látható férfi ebben a házban lakott)!

Nagyon figyel!

Read More

Delhi - ami hátramaradt :)

Jó színes

Korán keltünk, én reggelire a már jól bevált masala omlettemet kértem, Peter pedig már megint a banános pirítóst ette. 'Majd belé szorul, aminek nem kéne' - gondoltam, de aztán vígan elröhörésztünk. A hotel továbbra is nagyon korrekt volt, a pincében lévő ebédlő viszont kő hidegre lett hűtve, és a nagy LCD tévéből szólt a hindi pop rock. Nem tudom, ez csak az én megfigyelésem-e egyébként, de az indiai kollégák soha nem veszik le a címkét és a fóliát a megvásárolt tárgyakról, így történhet meg, hogy a matrica a tv-től kezdve a klotyón át a lámpáig mindenre rárohad. Reggeli után elindultunk a metróhoz, ami tényleg csak két sarokra volt tőlünk, hogy felfedezzük az Óvárost. Kellemes meglepetés volt a metró: új, tiszta, olcsó, jól szervezett, csak éppen kevés helyre jutsz el vele, de a jó hír az, hogy épül a folytatás, már az egész várost átszelik a magasvasút pillérei. Meglepő és ugyanakkor nagyon biztató, hogy a metró használathoz szigorú illemszabályok tartoznak: nincs evés, ivás, hangoskodás, földön ülés, köpködés (és még ezen kívül 15 millió másik dolog tilos), bejutni fémdetektoros kapun keresztül lehet (lányoknak külön kell menni), pénzért pedig zsetonokat lehet kapni, amit bizonyos szakaszokra váltasz meg. Tisztelettel jelentem, hogy a metrón utazó ember udvarias, a lányoknak átadja a helyét és amikor bezúdul a hihetetlen indiai áradat egy-egy megálló környékén még segít is, hogy biztos helyre fészkeld be magad.

Vörös Erőd, a Jama Masjid Mecset, fűszerpiac, Kashmíri Kapu, Civil Vonalak...

Chandni Chowk-nál kiszállva egyből megcsapott minket az óváros irdatlan bűz áradata, de hát nem volt mit tenni. A szagokból ítélve nem csak az utcán ettek, ittak, főztek, mostak, éltek együtt mindenféle földi lénnyel hanem 1. és 2. számú szükségleteiket is itt végezték. Na de jól van, Indiába jöttünk. Elverekedtük magunkat a Vörös Erődig, aztán rájöttünk hogy zárva van, ahogyan az az útikönyben le is lett írva, csak hát ugye a szőke! Az erődről annyit kell tudni, hogy mintegy 10 évnyi építkezés után 1648-ban fejeződtek be ennek a mogul építménynek a munkálatai, melyet Shah Jahan uralkodó rendelt el. Ja, és vörös.

Juci: 0 - Vörös Erőd: 1

Innen nem kellett sokat biciklis riksázni és máris India ma létező legnagyobb mecseténél, Jama Masjid-nál (jelentése: Pénteki mecset) találtuk magunkat, amit szintén ez az uralkodó építtetett 1656-ban. Mindkettőnknek nagyon tetszett, habár a papucsot kint kellett hagyni (vigyáznak rá 10 Rúpiáért) és égette a talpunkat a forró talaj. A jegyárus fiú mellénk szegődött és körbevezetett minket, no meg fel lehetett menni az egyik 40 méter magas minaretbe, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt az egész városra és a Vörös Erődre is, amit ugye nekünk hétfő lévén nélkülöznünk kellett. A mecset után tovább indultunk a fűszer piacra, ahol a fűszerek irdatlan áradata várt minket, no meg néhány kedves árus, akik nem voltak restek magyarázni. Venni nem vettünk semmit. Pedig sáfrányt kellett volna!

Innen tovább vettük az irányt, méghozzá a Kasmíri Kapuig, onnan pedig a Civil Vonalak elnevezésű határig és az ott található kertig és emlékműig. Itt történt meg, hogy röpke ittlétünk alatt először egy igazi indiai balhénak lehettünk fül és szemtanúi egy benzinkútnál. Fogalmam sincs, hogy min vesztek össze mind a 30-an, de a lényeg, hogy úgy ordítoztak egymással a kék ruhás férfiak, hogy én konkrétan arrébb álltam. Aztán amilyen hirtelen jött, úgy el is csitult a vita, stílusos lezárásként pedig az egyik fő veszekedő megmogyizta magát (lásd lentebb a fotót)! Hát azt hittem elalélok... :)

A Jantar Mantar, a furcsa csillagvizsgáló

Ezt a csillagvizsgálót II. Jai Singh építette az 1700-as években, és habár elég kezdetleges módszerekkel, de mégis bámulatos módon képesek voltak megállapítani, hogy mikor lesz legközelebb Nap, vagy Hold fogyatkozás, no meg megmérni a Föld egyes bolygókhoz viszonyított távolságát. De hogy, hogy néz ki... hát leginkább egy játszótérhez hasonlítanám, aminek az egyik "mászókájára" sikerült úgy felmásznom egy fénykép kedvéért, hogy lejönni kb. fél óráig tartott.

A soha többet kaland: indiai utazási irodák

Az élményekkel teli napunk után visszaszálltuk a metróra, ahonnan a Connaught Place felé vettük az irányt. (Teljesen belejöttünk, én pedig az indiai bemondóval együtt ismételgettem a megállóhelyeket mindenki nagy örömére!) Az eredeti terveinknek megfelelően innen akartuk lefoglalni a 2 napos szafarinkat vagy a Sariska vagy a Ranthambore Nemzeti Parkba.

Tisztességes turista lévén az állami turisztikai hivatal felé vettük az irányt, ahol 20 perc várakozás után adtak egy nevet és egy címet, hogy ez egy nagyon jól bejáratott, megbízható tisztes utazási iroda a szomszédos sikátorban. Nahát elmentünk ide, természetesen nagyon durva árakon kezdtek, mintegy 100 ezer Forintnyi Rúpiáért akarták hozzánk vágni a két nap szafarit. Mondtam nekik, hogy én már előre kinéztem az interneten egy sátor tábort, oda akarok menni. Jaj, de hát az nem jó, legyen ez a hotel, vagy az. Kérdeztem, hol a honlapjuk, hogy megnézzem? Jaj, hát nincs. De nézzük meg akkor ezt a hotelt, megszerzik fél áron... A lényeg a lényeg, hogy fél óra alkudozás után is olyan drága volt az ajánlat - mi pedig olyan bizalmatlanok lettünk -, hogy illedelmesen gondolkodási időt kértünk és elköszöntünk. Kíváncsiságból bementünk egy másik utazási irodába, ahol már egyből alacsonyabb árról kezdtek, de meg is mondták, hogy elmehetünk a Sariska Nemzeti Parkba, de nem lesz ott egy darab tigris sem, mert a monszun szezon közeledtével lassan mindent bezárnak, helyette menjünk ide és oda.

Paprikás fejjel visszatértünk az állami irodához, hogy valaki legyen már kedves felhívni a nemzeti parkokat, érdemes-e oda menni vagy sem? Össze-vissza kavirnyált a hapsi, mondanom sem kell egy órát ültünk ott és végül az sem segített, amikor a Lonely Planet-ből mi néztük ki a kérdéses telefonszámot, hogy kérjük szépen, beszéljen velük ő. Nekem ezek után az a mentő ötletem támad, hogy ha tigrist már úgysem látunk, akkor fogjuk magunkat és csináljunk mindent úgy, ahogyan azt eddig is tettük és vegyünk két vonatjegyet magunknak (sofőr bérlés helyett, ami mocskos drága) és utazzunk el a Keoladeo Madárrezervátumba, ami félúton vagy Agra és Jaipur között, egészen pontosan egy Bharatpur nevezetű kis faluban.

Megvacsiztunk az előző este bejáratott helyen és elmetróztunk az Új Delhi vasútállomásra jegyet venni. A körülményeket, amik ott fogadtak, nem részletezném. Szívszorító volt a nyomor és a kilátástalanság, de émelyítő a sikerélmény, hogy nem hagytuk magunkat átverni az utazási irodák által és megvettük első indiai vonatjegyünket. Már elég késő volt, amikor hazaindultunk a szállásunkra, ezért úgy döntöttünk hogy a meccs megnézése után bizony komótosan elalszunk, de előtte felhívtunk egy szálláshelyet a Lonely Planet-ből a nemzeti park szomszédságában és szobát foglaltunk magunknak két éjszakára. A történethez azonban hozzátartozik, hogy alig pár nappal azután, hogy ez az eset történt, reggeli kávém mellett a következő cikket olvastam. Hihetetlen! Némi (nagyon erős) túlzással akár minket is tigris támadás érhetett volna.

Juci:1 - Gonosz indiai utazási irodák és a gyilkos tigris:0

A Lótusz Szentély/Templom és az India Kapu

Másnap reggel a Lótusz Templomnál kezdtünk, ami Delhi egyik legtávolabbi pontjának tűnt a motoros riksából (ahol egyébként többször is készültem meghalni!). Hihetetlen, hogy vezetnek, se index, se semmi, csak dudálás, de az dobhártya szaggatóan. Szóval, a vallás neve bahái és az iszlám egyik ágából nőtte ki magát az 1800-as években, Iránban alapították. Na és kérem szépen egy társadalmi egyenlőséget és megannyi szép dolgot hirdető világvallásról van itt szó. A templomot egyébként egy kanadai származású építész Fariborz Sahba tervezte, a munkálatokra pedig egy lelkes hívő adományából futotta. A képeink alapján nem fog lejönni, hogy milyen különleges ez az épület, de talán vannak olyanok, akik anno látták az építkezésről szóló dokumentumfilmet az egyik felfedezős csatornán. Csodálatos volt a templommal szemben található épületben berendezett kiállítás, és maga a templom is, ahol szigorúan csendben és mezítláb lehetett csak időzni. Imádom a csendet!

Innen az Indiai Kapuhoz vettük az irányt, amit az első világháborúban és az afgán háborúban részt vett, a brit-indiai hadsereg katonájaként elhunyt, mintegy 90 000 katona emlékére emeltek. Azon kívül, hogy ezernyi név van a kövekbe vésve, őszintén szólva nem volt egy nagy szám, mi több, éppen tatarozták (ezért viszont piros pont jár, na meg a szappanbuborék fújú fazonnak is, de róla nem sikerült értelmes képet készítenem).

Hogy megünnepeljük a város elhagyását, gondoltuk, a mindenki által gasztronómiai csodaként emlegetett Karim's étteremben ebédelünk, ezért biciklis riksát fogtunk magunknak és elindultunk. Hiába. Nem elég, hogy rossz helyen tett ki minket a riksás, nagyon koszos és durva környékre tévedtünk (pedig ez konkrétan a Jama Masjid mecset mögött van) és azonnal megrohamoztak minket a helyiek. Hát nem volt mit tenni, menekültünk és a metró egyik Starbucks utánzatú helyén a Coffee Day-ben ettünk egy tikka massala szendvicset. Nyami!
Szállásunkra visszatérve még ejtőztünk egy kicsit (igen, ennyire jó fejek voltak ebben a hotelben, hogy nem csakhogy plusz kaját adtak, és a drágább szobába raktak ugyanazon az áron, de azt is megengedték, hogy késő délutánig ott maradjunk), majd vonatra szállva elhagytuk Delhit.

Indiáról még itt olvashattok:
Delhiben az élet

Jama Masjid mecset - jó nagy

Részlet a fűszerpiacról

A vita, majd nem sokkal később az emlegetett mogyizás :)

Apa és fia családi sétája a Jantar Mantarban

Lótusz Szentély a szmogban

India kapu

Read More

Delhiben az élet

Reggel 6-kor érkeztünk Delhibe, kisebb kavarodás után a csomagjaink is. (Történt ugyanis, hogy azok már Budapesten elvesztek.) Én viszont megfogadtam hogy rettenthetetlenül optimista leszek, és a jókedvem semmi sem fogja szegni. Így is lett. A reptéren váltottunk némi pénzt és sorba álltunk az előre fizetett taxikért, ami 5 perc múlva már repített is minket Karol Bagh felé, ahol a szállásunk volt. Izgatottan ültünk a hátsó ülésen és figyeltük, ahogy lassan a nejlon zacskók és szemét dombok mögül életre kel ez a 12 milliós nagyváros. "Mérhetetlen kosz és büdös." Ezek voltak az első gondolataim... Aztán pedig az, hogy "juhéjj". 25 percnyi út után megérkeztünk egy csomóponthoz, ahol a sofőr gyors magyarázkodásba kezdett: "Sir, Karol Bagh, Sir..." és már szállt volna is ki az út kellős közepén, hogy kidobálja a cuccainkat. Mondtuk neki, hogy vigyen a szállodáig, amiről nyilván nem tudta hol is van, amikor szinte utca nevek sem voltak (reakció: még gyorsabb magyarázkodás), de előttem volt a szálloda címe és egy rövid utalás az emailjükben, hogy az eltévedt sofőrt irányítsuk a metró (inkább magasvasút) irányába , majd a 88. pillérnél lévő utcába tereljük be. (Igen, az egyetlen tájékozódási pont a megszámozott pillér.) Hát így is történt, és jelentem szerencsésen megérkeztünk.

Hát így festenénk a riksa taxi hátsó üléséről! :)

A hotel gyakorlatilag egy szemétdombra épült, de meglepően jó állapotban volt, és újszerű. A 30 perces adminisztráció (éljen az indiai bürokrácia) után pedig még enni is adtak. "Megmenekültem" - gondoltam, eddig csak az éhezés jutott tekintve, hogy sikerült berendelnem a kóser menüt a gépen. (Én félre klikkeltem, férfi ember pedig ugyebár nem kérdez. :) A reggeli után (masala omlett, azaz az omlett chilis, korenderes és paradicsomos változata, isteni!) lepihentünk egy kicsit, délután pedig elindultunk. Felfedezni...

A Gandhi Smriti múzeum

Első utunk a Gandhi Smriti Múzeumba vezet, ami arról nevezetes hogy Mahatma Gandhi, aki az erőszakmentesség, azaz az "ahimsza" elvét vallotta, itt töltötte életének utolsó 144 napját. Azt hiszem, Gandhi népszerűsége - akinek az életcélja az egységes, független India megteremtése volt- a 20 századi nagyok közül csak Teréz anyáéval vetekedhet.

Gandhi is egy Tata Ambassadorral utazott. Mi is ültünk egy ilyenben!

A híres-nevezetes világbéke gong, lehet gongatni!

Humayun Sírboltja

A múzeum után gyorsan riksa taxit fogtunk és tovább indultunk a távolról sem közeli 1570-ben épült Humayun Sírbolthoz, ami a mogul építészet első műremekként van számon tartva, na meg a világörökség részeként. A borsós árak (külföldi 250 rúpia, indiai 10 rúpia) és a durva hőség miatt nem sokan voltak, de annál több riksa taxis álldogált kint, akik csak egyet akartak: drága fuvart.

Kívül meleg

Belül jó hűvös

Az indiai nemzeti vasúti múzeum - megint gyerek vagyok

Az eredeti terv az volt, hogy a másfél-két órás sétálós programot követően a Lótusz Templomba megyünk tovább, de mivel ez vasárnap zárva van, csakúgy mint az általam annyira áhított Tibeti Ház, utunkat a Nemzeti Vasúti Múzeum felé vettük, amit megjegyzek, csöppet sem bántunk meg. Az 1977-ben megnyitott múzeumba a belépő meglepően olcsó, talán 10 rúpia? Nem emlékszem pontosan. Ahogy végigsétáltunk a múzeumon, megcsapott minket a "sztárság" szele: Petert megrohamozták a tini fiúk, akik mind fényképezkedni akartak vele. Én először kissé megilletődve álldogáltam ott, egyik lábamról a másikra, aztán vissza, de pár perc múlva megnyugodtam: "Madam, just a snap, madam, okay?" - megérkeztek a tini lányok. És engem akartak. :) A múzeum egyébként számomra egyértelműen a nap fénypontja volt, volt ott a Guiness rekordok könyvében is számon tartott, 1855-ből származó, és még ma is működő gőzmozdony (de csak bizonyos napokon helyezik üzembe), gyerek vasút (igen, én is felültem!), gyarmati időkből származó, romantikus vasúti kocsi és miegymás. Egyszerűen imádtam és mindent kipróbáltam.

Bármire rávehető vagyok :)
 

Szerencsére Ő is 

Vonatkavalkád - lehet válogatni kérem szépen

A nap hátralevő részét evéssel töltöttük, méghozzá Saravana Bhavan-ban, amit a Lonely Planet-ből néztünk ki. Nem csalódtunk, olcsó volt, hideg (hát igen, a 45 fokban nem ártott) én pedig nem nagyon tudtam, hogy mit válasszak, ezért megkérdeztem egy hozzánk közel ülő fiatal társaságot. Mindannyian a DOSA-t ajánlották. Nagy indiai palacsintának hívnám, sok-sok mártogatóssal. Nyami!!!!! Aztán pedig jött az indiai filteres kávé, befejezésnek pedig az általuk annyira imádott cukor és ánizs. (Ezek egyébként annyira népszerűek, hogy az út során nem egy kajáldában azon kaptuk rajta a gyerekeket, hogy míg a szüleik valami mással vannak elfoglalva, ők bátran kétpofára zabálják a cukrot és az ánizst a tartóból, majd a lenyalt kanalat szépen visszahelyezik, mintha mi sem történt volna. Hát, volt aztán döbbenet.)

Hazafelé akartunk még egyet romantikusat sétálni a Connaught Place környékén, de nem elég, hogy durván koszos és zajos volt, megszálltak minket a hemzsegő tout-ok, így riksát fogtunk és haza menekültünk. Mondanom sem kell, nem kellett egyikünket sem altatni aznap éjjel. :)

Read More