Jó színesKorán keltünk, én reggelire a már jól bevált masala omlettemet kértem, Peter pedig már megint a banános pirítóst ette. 'Majd belé szorul, aminek nem kéne' - gondoltam, de aztán vígan elröhörésztünk. A hotel továbbra is nagyon korrekt volt, a pincében lévő ebédlő viszont kő hidegre lett hűtve, és a nagy LCD tévéből szólt a hindi pop rock. Nem tudom, ez csak az én megfigyelésem-e egyébként, de az indiai kollégák soha nem veszik le a címkét és a fóliát a megvásárolt tárgyakról, így történhet meg, hogy a matrica a tv-től kezdve a klotyón át a lámpáig mindenre rárohad. Reggeli után elindultunk a metróhoz, ami tényleg csak két sarokra volt tőlünk, hogy felfedezzük az Óvárost. Kellemes meglepetés volt a metró: új, tiszta, olcsó, jól szervezett, csak éppen kevés helyre jutsz el vele, de a jó hír az, hogy épül a folytatás, már az egész várost átszelik a magasvasút pillérei. Meglepő és ugyanakkor nagyon biztató, hogy a metró használathoz szigorú illemszabályok tartoznak: nincs evés, ivás, hangoskodás, földön ülés, köpködés (és még ezen kívül 15 millió másik dolog tilos), bejutni fémdetektoros kapun keresztül lehet (lányoknak külön kell menni), pénzért pedig zsetonokat lehet kapni, amit bizonyos szakaszokra váltasz meg. Tisztelettel jelentem, hogy a metrón utazó ember udvarias, a lányoknak átadja a helyét és amikor bezúdul a hihetetlen indiai áradat egy-egy megálló környékén még segít is, hogy biztos helyre fészkeld be magad.
Vörös Erőd, a Jama Masjid Mecset, fűszerpiac, Kashmíri Kapu, Civil Vonalak...
Chandni Chowk-nál kiszállva egyből megcsapott minket az óváros irdatlan bűz áradata, de hát nem volt mit tenni. A szagokból ítélve nem csak az utcán ettek, ittak, főztek, mostak, éltek együtt mindenféle földi lénnyel hanem 1. és 2. számú szükségleteiket is itt végezték. Na de jól van, Indiába jöttünk. Elverekedtük magunkat a Vörös Erődig, aztán rájöttünk hogy zárva van, ahogyan az az útikönyben le is lett írva, csak hát ugye a szőke! Az erődről annyit kell tudni, hogy mintegy 10 évnyi építkezés után 1648-ban fejeződtek be ennek a mogul építménynek a munkálatai, melyet Shah Jahan uralkodó rendelt el. Ja, és vörös.
Juci: 0 - Vörös Erőd: 1
Innen nem kellett sokat biciklis riksázni és máris India ma létező legnagyobb mecseténél, Jama Masjid-nál (jelentése: Pénteki mecset) találtuk magunkat, amit szintén ez az uralkodó építtetett 1656-ban. Mindkettőnknek nagyon tetszett, habár a papucsot kint kellett hagyni (vigyáznak rá 10 Rúpiáért) és égette a talpunkat a forró talaj. A jegyárus fiú mellénk szegődött és körbevezetett minket, no meg fel lehetett menni az egyik 40 méter magas minaretbe, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt az egész városra és a Vörös Erődre is, amit ugye nekünk hétfő lévén nélkülöznünk kellett. A mecset után tovább indultunk a fűszer piacra, ahol a fűszerek irdatlan áradata várt minket, no meg néhány kedves árus, akik nem voltak restek magyarázni. Venni nem vettünk semmit. Pedig sáfrányt kellett volna!
Innen tovább vettük az irányt, méghozzá a Kasmíri Kapuig, onnan pedig a Civil Vonalak elnevezésű határig és az ott található kertig és emlékműig. Itt történt meg, hogy röpke ittlétünk alatt először egy igazi indiai balhénak lehettünk fül és szemtanúi egy benzinkútnál. Fogalmam sincs, hogy min vesztek össze mind a 30-an, de a lényeg, hogy úgy ordítoztak egymással a kék ruhás férfiak, hogy én konkrétan arrébb álltam. Aztán amilyen hirtelen jött, úgy el is csitult a vita, stílusos lezárásként pedig az egyik fő veszekedő megmogyizta magát (lásd lentebb a fotót)! Hát azt hittem elalélok... :)
A Jantar Mantar, a furcsa csillagvizsgáló
Ezt a csillagvizsgálót II. Jai Singh építette az 1700-as években, és habár elég kezdetleges módszerekkel, de mégis bámulatos módon képesek voltak megállapítani, hogy mikor lesz legközelebb Nap, vagy Hold fogyatkozás, no meg megmérni a Föld egyes bolygókhoz viszonyított távolságát. De hogy, hogy néz ki... hát leginkább egy játszótérhez hasonlítanám, aminek az egyik "mászókájára" sikerült úgy felmásznom egy fénykép kedvéért, hogy lejönni kb. fél óráig tartott.
A soha többet kaland: indiai utazási irodák
Az élményekkel teli napunk után visszaszálltuk a metróra, ahonnan a Connaught Place felé vettük az irányt. (Teljesen belejöttünk, én pedig az indiai bemondóval együtt ismételgettem a megállóhelyeket mindenki nagy örömére!) Az eredeti terveinknek megfelelően innen akartuk lefoglalni a 2 napos szafarinkat vagy a Sariska vagy a Ranthambore Nemzeti Parkba.
Tisztességes turista lévén az állami turisztikai hivatal felé vettük az irányt, ahol 20 perc várakozás után adtak egy nevet és egy címet, hogy ez egy nagyon jól bejáratott, megbízható tisztes utazási iroda a szomszédos sikátorban. Nahát elmentünk ide, természetesen nagyon durva árakon kezdtek, mintegy 100 ezer Forintnyi Rúpiáért akarták hozzánk vágni a két nap szafarit. Mondtam nekik, hogy én már előre kinéztem az interneten egy sátor tábort, oda akarok menni. Jaj, de hát az nem jó, legyen ez a hotel, vagy az. Kérdeztem, hol a honlapjuk, hogy megnézzem? Jaj, hát nincs. De nézzük meg akkor ezt a hotelt, megszerzik fél áron... A lényeg a lényeg, hogy fél óra alkudozás után is olyan drága volt az ajánlat - mi pedig olyan bizalmatlanok lettünk -, hogy illedelmesen gondolkodási időt kértünk és elköszöntünk. Kíváncsiságból bementünk egy másik utazási irodába, ahol már egyből alacsonyabb árról kezdtek, de meg is mondták, hogy elmehetünk a Sariska Nemzeti Parkba, de nem lesz ott egy darab tigris sem, mert a monszun szezon közeledtével lassan mindent bezárnak, helyette menjünk ide és oda.
Paprikás fejjel visszatértünk az állami irodához, hogy valaki legyen már kedves felhívni a nemzeti parkokat, érdemes-e oda menni vagy sem? Össze-vissza kavirnyált a hapsi, mondanom sem kell egy órát ültünk ott és végül az sem segített, amikor a Lonely Planet-ből mi néztük ki a kérdéses telefonszámot, hogy kérjük szépen, beszéljen velük ő. Nekem ezek után az a mentő ötletem támad, hogy ha tigrist már úgysem látunk, akkor fogjuk magunkat és csináljunk mindent úgy, ahogyan azt eddig is tettük és vegyünk két vonatjegyet magunknak (sofőr bérlés helyett, ami mocskos drága) és utazzunk el a Keoladeo Madárrezervátumba, ami félúton vagy Agra és Jaipur között, egészen pontosan egy Bharatpur nevezetű kis faluban.
Megvacsiztunk az előző este bejáratott helyen és elmetróztunk az Új Delhi vasútállomásra jegyet venni. A körülményeket, amik ott fogadtak, nem részletezném. Szívszorító volt a nyomor és a kilátástalanság, de émelyítő a sikerélmény, hogy nem hagytuk magunkat átverni az utazási irodák által és megvettük első indiai vonatjegyünket. Már elég késő volt, amikor hazaindultunk a szállásunkra, ezért úgy döntöttünk hogy a meccs megnézése után bizony komótosan elalszunk, de előtte felhívtunk egy szálláshelyet a Lonely Planet-ből a nemzeti park szomszédságában és szobát foglaltunk magunknak két éjszakára. A történethez azonban hozzátartozik, hogy alig pár nappal azután, hogy ez az eset történt, reggeli kávém mellett a következő cikket olvastam. Hihetetlen! Némi (nagyon erős) túlzással akár minket is tigris támadás érhetett volna.
Tisztességes turista lévén az állami turisztikai hivatal felé vettük az irányt, ahol 20 perc várakozás után adtak egy nevet és egy címet, hogy ez egy nagyon jól bejáratott, megbízható tisztes utazási iroda a szomszédos sikátorban. Nahát elmentünk ide, természetesen nagyon durva árakon kezdtek, mintegy 100 ezer Forintnyi Rúpiáért akarták hozzánk vágni a két nap szafarit. Mondtam nekik, hogy én már előre kinéztem az interneten egy sátor tábort, oda akarok menni. Jaj, de hát az nem jó, legyen ez a hotel, vagy az. Kérdeztem, hol a honlapjuk, hogy megnézzem? Jaj, hát nincs. De nézzük meg akkor ezt a hotelt, megszerzik fél áron... A lényeg a lényeg, hogy fél óra alkudozás után is olyan drága volt az ajánlat - mi pedig olyan bizalmatlanok lettünk -, hogy illedelmesen gondolkodási időt kértünk és elköszöntünk. Kíváncsiságból bementünk egy másik utazási irodába, ahol már egyből alacsonyabb árról kezdtek, de meg is mondták, hogy elmehetünk a Sariska Nemzeti Parkba, de nem lesz ott egy darab tigris sem, mert a monszun szezon közeledtével lassan mindent bezárnak, helyette menjünk ide és oda.
Paprikás fejjel visszatértünk az állami irodához, hogy valaki legyen már kedves felhívni a nemzeti parkokat, érdemes-e oda menni vagy sem? Össze-vissza kavirnyált a hapsi, mondanom sem kell egy órát ültünk ott és végül az sem segített, amikor a Lonely Planet-ből mi néztük ki a kérdéses telefonszámot, hogy kérjük szépen, beszéljen velük ő. Nekem ezek után az a mentő ötletem támad, hogy ha tigrist már úgysem látunk, akkor fogjuk magunkat és csináljunk mindent úgy, ahogyan azt eddig is tettük és vegyünk két vonatjegyet magunknak (sofőr bérlés helyett, ami mocskos drága) és utazzunk el a Keoladeo Madárrezervátumba, ami félúton vagy Agra és Jaipur között, egészen pontosan egy Bharatpur nevezetű kis faluban.
Megvacsiztunk az előző este bejáratott helyen és elmetróztunk az Új Delhi vasútállomásra jegyet venni. A körülményeket, amik ott fogadtak, nem részletezném. Szívszorító volt a nyomor és a kilátástalanság, de émelyítő a sikerélmény, hogy nem hagytuk magunkat átverni az utazási irodák által és megvettük első indiai vonatjegyünket. Már elég késő volt, amikor hazaindultunk a szállásunkra, ezért úgy döntöttünk hogy a meccs megnézése után bizony komótosan elalszunk, de előtte felhívtunk egy szálláshelyet a Lonely Planet-ből a nemzeti park szomszédságában és szobát foglaltunk magunknak két éjszakára. A történethez azonban hozzátartozik, hogy alig pár nappal azután, hogy ez az eset történt, reggeli kávém mellett a következő cikket olvastam. Hihetetlen! Némi (nagyon erős) túlzással akár minket is tigris támadás érhetett volna.
Juci:1 - Gonosz indiai utazási irodák és a gyilkos tigris:0
A Lótusz Szentély/Templom és az India Kapu
Másnap reggel a Lótusz Templomnál kezdtünk, ami Delhi egyik legtávolabbi pontjának tűnt a motoros riksából (ahol egyébként többször is készültem meghalni!). Hihetetlen, hogy vezetnek, se index, se semmi, csak dudálás, de az dobhártya szaggatóan. Szóval, a vallás neve bahái és az iszlám egyik ágából nőtte ki magát az 1800-as években, Iránban alapították. Na és kérem szépen egy társadalmi egyenlőséget és megannyi szép dolgot hirdető világvallásról van itt szó. A templomot egyébként egy kanadai származású építész Fariborz Sahba tervezte, a munkálatokra pedig egy lelkes hívő adományából futotta. A képeink alapján nem fog lejönni, hogy milyen különleges ez az épület, de talán vannak olyanok, akik anno látták az építkezésről szóló dokumentumfilmet az egyik felfedezős csatornán. Csodálatos volt a templommal szemben található épületben berendezett kiállítás, és maga a templom is, ahol szigorúan csendben és mezítláb lehetett csak időzni. Imádom a csendet!
Innen az Indiai Kapuhoz vettük az irányt, amit az első világháborúban és az afgán háborúban részt vett, a brit-indiai hadsereg katonájaként elhunyt, mintegy 90 000 katona emlékére emeltek. Azon kívül, hogy ezernyi név van a kövekbe vésve, őszintén szólva nem volt egy nagy szám, mi több, éppen tatarozták (ezért viszont piros pont jár, na meg a szappanbuborék fújú fazonnak is, de róla nem sikerült értelmes képet készítenem).
Hogy megünnepeljük a város elhagyását, gondoltuk, a mindenki által gasztronómiai csodaként emlegetett Karim's étteremben ebédelünk, ezért biciklis riksát fogtunk magunknak és elindultunk. Hiába. Nem elég, hogy rossz helyen tett ki minket a riksás, nagyon koszos és durva környékre tévedtünk (pedig ez konkrétan a Jama Masjid mecset mögött van) és azonnal megrohamoztak minket a helyiek. Hát nem volt mit tenni, menekültünk és a metró egyik Starbucks utánzatú helyén a Coffee Day-ben ettünk egy tikka massala szendvicset. Nyami!
Szállásunkra visszatérve még ejtőztünk egy kicsit (igen, ennyire jó fejek voltak ebben a hotelben, hogy nem csakhogy plusz kaját adtak, és a drágább szobába raktak ugyanazon az áron, de azt is megengedték, hogy késő délutánig ott maradjunk), majd vonatra szállva elhagytuk Delhit.
Szállásunkra visszatérve még ejtőztünk egy kicsit (igen, ennyire jó fejek voltak ebben a hotelben, hogy nem csakhogy plusz kaját adtak, és a drágább szobába raktak ugyanazon az áron, de azt is megengedték, hogy késő délutánig ott maradjunk), majd vonatra szállva elhagytuk Delhit.
Indiáról még itt olvashattok:
Delhiben az élet
Delhiben az élet
Jama Masjid mecset - jó nagy
Részlet a fűszerpiacról
A vita, majd nem sokkal később az emlegetett mogyizás :)
Apa és fia családi sétája a Jantar Mantarban
Lótusz Szentély a szmogban
India kapu
