Delhiben az élet

Reggel 6-kor érkeztünk Delhibe, kisebb kavarodás után a csomagjaink is. (Történt ugyanis, hogy azok már Budapesten elvesztek.) Én viszont megfogadtam hogy rettenthetetlenül optimista leszek, és a jókedvem semmi sem fogja szegni. Így is lett. A reptéren váltottunk némi pénzt és sorba álltunk az előre fizetett taxikért, ami 5 perc múlva már repített is minket Karol Bagh felé, ahol a szállásunk volt. Izgatottan ültünk a hátsó ülésen és figyeltük, ahogy lassan a nejlon zacskók és szemét dombok mögül életre kel ez a 12 milliós nagyváros. "Mérhetetlen kosz és büdös." Ezek voltak az első gondolataim... Aztán pedig az, hogy "juhéjj". 25 percnyi út után megérkeztünk egy csomóponthoz, ahol a sofőr gyors magyarázkodásba kezdett: "Sir, Karol Bagh, Sir..." és már szállt volna is ki az út kellős közepén, hogy kidobálja a cuccainkat. Mondtuk neki, hogy vigyen a szállodáig, amiről nyilván nem tudta hol is van, amikor szinte utca nevek sem voltak (reakció: még gyorsabb magyarázkodás), de előttem volt a szálloda címe és egy rövid utalás az emailjükben, hogy az eltévedt sofőrt irányítsuk a metró (inkább magasvasút) irányába , majd a 88. pillérnél lévő utcába tereljük be. (Igen, az egyetlen tájékozódási pont a megszámozott pillér.) Hát így is történt, és jelentem szerencsésen megérkeztünk.

Hát így festenénk a riksa taxi hátsó üléséről! :)

A hotel gyakorlatilag egy szemétdombra épült, de meglepően jó állapotban volt, és újszerű. A 30 perces adminisztráció (éljen az indiai bürokrácia) után pedig még enni is adtak. "Megmenekültem" - gondoltam, eddig csak az éhezés jutott tekintve, hogy sikerült berendelnem a kóser menüt a gépen. (Én félre klikkeltem, férfi ember pedig ugyebár nem kérdez. :) A reggeli után (masala omlett, azaz az omlett chilis, korenderes és paradicsomos változata, isteni!) lepihentünk egy kicsit, délután pedig elindultunk. Felfedezni...

A Gandhi Smriti múzeum

Első utunk a Gandhi Smriti Múzeumba vezet, ami arról nevezetes hogy Mahatma Gandhi, aki az erőszakmentesség, azaz az "ahimsza" elvét vallotta, itt töltötte életének utolsó 144 napját. Azt hiszem, Gandhi népszerűsége - akinek az életcélja az egységes, független India megteremtése volt- a 20 századi nagyok közül csak Teréz anyáéval vetekedhet.

Gandhi is egy Tata Ambassadorral utazott. Mi is ültünk egy ilyenben!

A híres-nevezetes világbéke gong, lehet gongatni!

Humayun Sírboltja

A múzeum után gyorsan riksa taxit fogtunk és tovább indultunk a távolról sem közeli 1570-ben épült Humayun Sírbolthoz, ami a mogul építészet első műremekként van számon tartva, na meg a világörökség részeként. A borsós árak (külföldi 250 rúpia, indiai 10 rúpia) és a durva hőség miatt nem sokan voltak, de annál több riksa taxis álldogált kint, akik csak egyet akartak: drága fuvart.

Kívül meleg

Belül jó hűvös

Az indiai nemzeti vasúti múzeum - megint gyerek vagyok

Az eredeti terv az volt, hogy a másfél-két órás sétálós programot követően a Lótusz Templomba megyünk tovább, de mivel ez vasárnap zárva van, csakúgy mint az általam annyira áhított Tibeti Ház, utunkat a Nemzeti Vasúti Múzeum felé vettük, amit megjegyzek, csöppet sem bántunk meg. Az 1977-ben megnyitott múzeumba a belépő meglepően olcsó, talán 10 rúpia? Nem emlékszem pontosan. Ahogy végigsétáltunk a múzeumon, megcsapott minket a "sztárság" szele: Petert megrohamozták a tini fiúk, akik mind fényképezkedni akartak vele. Én először kissé megilletődve álldogáltam ott, egyik lábamról a másikra, aztán vissza, de pár perc múlva megnyugodtam: "Madam, just a snap, madam, okay?" - megérkeztek a tini lányok. És engem akartak. :) A múzeum egyébként számomra egyértelműen a nap fénypontja volt, volt ott a Guiness rekordok könyvében is számon tartott, 1855-ből származó, és még ma is működő gőzmozdony (de csak bizonyos napokon helyezik üzembe), gyerek vasút (igen, én is felültem!), gyarmati időkből származó, romantikus vasúti kocsi és miegymás. Egyszerűen imádtam és mindent kipróbáltam.

Bármire rávehető vagyok :)
 

Szerencsére Ő is 

Vonatkavalkád - lehet válogatni kérem szépen

A nap hátralevő részét evéssel töltöttük, méghozzá Saravana Bhavan-ban, amit a Lonely Planet-ből néztünk ki. Nem csalódtunk, olcsó volt, hideg (hát igen, a 45 fokban nem ártott) én pedig nem nagyon tudtam, hogy mit válasszak, ezért megkérdeztem egy hozzánk közel ülő fiatal társaságot. Mindannyian a DOSA-t ajánlották. Nagy indiai palacsintának hívnám, sok-sok mártogatóssal. Nyami!!!!! Aztán pedig jött az indiai filteres kávé, befejezésnek pedig az általuk annyira imádott cukor és ánizs. (Ezek egyébként annyira népszerűek, hogy az út során nem egy kajáldában azon kaptuk rajta a gyerekeket, hogy míg a szüleik valami mással vannak elfoglalva, ők bátran kétpofára zabálják a cukrot és az ánizst a tartóból, majd a lenyalt kanalat szépen visszahelyezik, mintha mi sem történt volna. Hát, volt aztán döbbenet.)

Hazafelé akartunk még egyet romantikusat sétálni a Connaught Place környékén, de nem elég, hogy durván koszos és zajos volt, megszálltak minket a hemzsegő tout-ok, így riksát fogtunk és haza menekültünk. Mondanom sem kell, nem kellett egyikünket sem altatni aznap éjjel. :)