4/24/12

Kalifornia: Santa Cruz, Monterey, Carmel

Valami nem tetszik a nagymamának...  Santa Cruz
Szombat délután tehát nekivágtunk az 1-es országútnak, amely Kaliforna partján fut. Első állomásunk Santa Cruz volt. Nem töltöttünk el hosszú időt itt, hisz tudtunk, hogy másnap este úgyis visszajövünk. Sétáltunk egyet a tengerparton, megnéztük a mólót és az óriáskereket, egyszerűen élveztük a napsütést és a sok-sok szörfös látványát. Szállást kissé délebbre, Montery-ben foglaltam, egy apró de annál tökéletesebb motelben. Az El Castel volt a legolcsóbb ($40) és legtisztább motelünk az út során. Csak egy pár órára pihentünk meg, majd kerestünk némi ennivalót. A Jack in the box-ra esett a választás, hamburgeriálda, ritka rossz. Vacsora után azért elmentünk körbenézni a halászkikötőbe, nagyon szép volt a naplementében. Másnap reggelire a motel egyetlen kínálatát, gorfit ettünk. Friss volt és nagy, pont elég egy kezdésnek én pedig különösen élveztem a gofrisütést mint olyat! Ki is folyt a tészta meg csipogott a gép mint az őrült, dehát játszik a gyerek, hagyjad!

Elindultunk felfedezni Monterey-t. A város a 1900-as évek elején beindult szardínia halászatráról és a konzervgyárakról híres. Az üzem ekkoriban a világ legnagyobbja volt, 1918-ban 1400000  szardínia konzervet állítottak elő éves szinten. Több ezer munkásember költözött ide az ország minden részéről csak hogy a futószalag mellé állhasson, soha nem látott  ütemben halászták és dolgozták fel a szardíniát. Ennek pesze az lett a vége hogy az 50-es évekre eltűntek a szardíniák a Monterey öbölből, de a gyársor megmaradt. A Cannery row (konzervgyár sor) lassan átalakult és most éttermeknek, boltoknak és a Monterey Öböl Akváriumnak ad otthont. A hely és a hangulat az innen nem messze élő  John Steinbeck-re is nagy hatással volt, a szereplőket és a helyszínt az itt élő színes bevándorló közösség ihlette: A kék öböl (Cannery Row) és a Szerelem Csütörtök (Sweet Thursday) könyvek ezt jelenítik meg.

Ezt követően Carmel-be indultunk. Ez egy pici mézeskalács város Monterey-től délre. Az 1900-as évek elején épült, többnyire tehetős művész emberek  éltek és élnek itt. Már-már szemet sértő  a rend és a tisztaság, de ugyanakkor jó volt látni, hogy semmi sem lehetetlen. A strand gyönyörű volt, hófehér homok és fák övezték. Nagy kár, hogy írtózatosan fújt a szél és nem tudtunk egyszerűen megmaradni. Csak később tudtam meg, hogy a város polgármestere a 80-as években - ha csak egy rövid ideig is - de nem volt más mint Clint Eastwood. Igen, az a Clint Eastwood!

A városközpont után a Carmel Mission-ba (Carmel-i katolikus misszionárius templom) indultunk.  A hely egyszerre bazilika, iskola, múzeum és egy kis ajándékbolt. 1770-ben építették, aztán újjá építették egy tűz miatt, kibővítették, hozzá csatolták egy helyi (Munras) család otthonát. Így nem csak a bazilika, hanem egy helyi család történetét és örökségét is meg lehet ismerni. Nagyon tetszett nekünk az atmoszféra, legalább két órát eltöltöttünk itt. A Bazilika után a Point Pinos világító toronyhoz siettünk. Itt található ugyanis a Nyugati Part legrégebbi, még mindig üzemelő világító tornya. 1885-ben építették, a történetét egy kisebb kiállítás és néhány önkéntes nyugdíjas mutatta be. Én még sosem voltam világító toronyban, azt sem tudtam hogyan működnek ezek a prizmák meg a bólyák, szóval nekem bizony nagy élmény volt. 

Innen  visszaindultunk Santa Cruz-ba egy rendes vacsora és némi beszélgetés erejéig. Szövevényes a sztori, de a lényeg az, hogy jobbik felem volt munkatársával találkoztunk aki mexikói, de Spanyolországban élt évekig. Miután otthagyta a céget, a két fiú nem sokat tudott egymásról. Teljesen véletlenül derült ki hogy éppen Santa Cruz-ba költözött. Alberto megmutatta a helyet ahol él, (dobtam egy hátast, igazi hippi lak 5 másik lakótárssal:), csatlakozott hozzánk egy lány és elindultunk hogy megkóstoljuk a finom kaliforniai borokat és együnk egy igazit a 515 Kitchen Cocktails-ben. Isteni volt, hosszú ideje a legjobb étek, amit ettem, a társaság pedig egyenesen kiváló. Éjfél körül érhettünk haza, összepakoltunk és mentünk is aludni. Mivel másnap reggel bálnaresre és jó nagy hullámokra készültünk, muszáj volt pihenni egy kicsit.

További bejegyzések az utunkról itt:

Úton Santa Cruz-ba
Santa Cruz strand
Monterey, Cannery Row
Ilyen házakban laktak a konzervgyári munkások
Carmel és a mézeskalács házak
Hófehér homokos strand, Carmel
Richard Pépe az egyik jelölt a 2012-es Carmel-i polgármester választáson

Carmel Mission
Az udvar...
A virágok...

Nem lehet megunni...
Point Pinos világító torony, Carmel


San Fransisco folyt. köv!

Cable car, jaj de jó!
Szombat reggel ismét a La Boulangeri-ben indítottunk, majd nekivágtunk a városnak. Lesétáltunk egészen a Powell és a Market street sarkára hogy vegyünk 1-1 napijegyet a híres cable car-ra. A jegy ára nem volt ütős, mindössze $13, de a sor... Legalább fél órába telt, mire felpattanhattunk a fedélzetre. Majdnem egy órányi hullámvasutazás után elsétáltunk a kikötőbe, hogy elérjük az Alcatraz szigetre tartó kompot.  Nahát, ez a terv bizony füstbe ment, hétfőig minden jegyet előre eladtak. Volt egy kisebb kiállítás a kikötőben, ami a szigeten lakók életét volt hivatott bemutatni, ezúttal kénytelenek voltunk beérni ennyivel. A bánatunkat hot dog-ba és  churros-ba folytottuk. Ez egy mexikói sütemény féleség, amit az utcán is bármikor megvehetsz. Állagában és ízében abszolúte a fánkot idézi, a formája viszont hosszúkás. A kikötőből Japan Town-ba indultunk.  Igaz a japánok San Fransisco-ban már az 1860-as évek óta jelen vannak, erre a körényékre csak az 1906-os földrengés után költöztek: sorra nyíltak a japán boltok és éttermek, lassan pedig megjelentek a japán templomok és szentélyek is. Durva becslések szerint ma a negyedben kb. 12000 japán-amerikai él. Megnéztük a Béke pagodát, sétálgattunk a Japan Center-ben, ahol vettem néhány dolgot sushi készítéshez. Japan Town-ból  elindultunk megkeresni San Fransisco egyik történelmi negyedét, a  Cottage Row-t. A  Filmore és a Webster utca sarkán meg is találtuk a pici kis utcát, amely azokat a  régi időket idézi fel, amikor ezek a  viktóriánus házak épültek. Be-be kukkantottunk néhány ház kertjébe, majd tovább sétáltunk, egészen a legközelebbi cable car megállóig. Újabb lejtőkkel és emelkedőkkel teli út következett, egészen a kínai negyedig utaztunk. Itt szétnéztünk egy picit, majd irány vacsorázni! 

Ezúttal egy vietnámi éttermet választottam, a Pagolac-ot. Nagyon alap, szinte semmi dekor, foglalási lehetőség nuku, viszont mindenki áradozik róla. Hamar kiderült, hogy a dícséret jogos volt, ilyen jó tavaszi tekercset még életemben nem ettem... Elégedetten sétáltunk haza, érintve a Tenderloin negyedet. Na ez nagy hiba volt, nekem este 10-kor bizony úgy tűnt, hogy San Fransisco összes hajléktalanja itt lakik. Érdekes, ott ahol mi laktunk szinte egyet sem láttam, de itt egy saroknyi távolságon belül tíz hajléktalant számoltam meg.

Másnap reggel korán keltünk, még boltnyitás előtt akartunk készíteni néhány képet China Town-ban, illetve el akartam látogatni egy szerencse süti gyártó üzembe. (Emlékszem, egyszer megpróbáltam otthon sütit gyártani. Hát mit mondjak, kemény volt mint a kő.) A látogatás nagyon jól sikerült, belépő igaz nem volt, de illett venni legalább egy 50 darabos csomagot.  Ahogy kijöttünk az üzemből, megláttam egy boltot, ahol vagy 20 kínai állt sorba. Gőzgombócokat meg minden finomságot árultak. Már akkor csorgott a nyálam, pedig egy órával előtte reggeliztünk. Na de folytattuk a túrát, elmentünk egy kínai iskolához, egy kis zöldséges piachoz, kattogott a fényképező.

Kijelentkeztünk a szállóból: először  elmentünk a szomszédba, hogy felvegyük a kocsit. Emberem intézte a kölcsönautót még otthonról, gondoltam belekukkantok a papírokba. Nagyokat pislogtam, a papír szerint  ugyanis a kocsit Reno-ban tennénk le, nem a Las Vegas-i reptéren. Kérdeztem, hogy  ugyan mi ez, nem jó a cím. Válasz: én ne aggódjak, az a két reptér (Vegas és Reno) nagyon közel van egymáshoz. Na ja, kb. annyira, hogy egy államban vannak, aztán vége is a mókának, de nem szóltam, gondoltam majd mondja a kölcsönzős... Aki végeredményben baromi rendes volt, átírta a folgalást és a megbeszéltnél eggyel jobb kategóriájú kocsit adott nekünk. Végül jókat röhögtünk, ez kábé akkora baki volt, mint az én indiai melléfogásom.


Ezt követően átkocsikáztunk a Golden Gate hídon, majd a Lombard utcához indultunk. Itt van egy jó kis kacskaringós rész, biztosan mindenki ismeri a filmekből, még az is, aki esetleg  hirtelen nem emlékszik. Le lehet rajta vezetni vagy éppen sétálni, igazi amerikai dolog... 

A vezetős élmények után  rögtön Santa Cruz felé akartuk venni az irányt, de én nem tudtam túltenni magam a kis kínai bolton és a gőzgombócokon. Visszatértünk tehát a kínai negyedbe egy gyors ebéd erejéig. Mondanom sem kell hogy pontosan emlékeztem, merre kell menni. :) Az eladó furcsán nézett ránk amikor betértünk, nem elég, hogy nem beszéltek angolul, minden kínaiul volt kiírva. Ez aztán az izgalom! :) A mutogatás, fejrázás és bólogatás itt is bejött, fél óra múlva teli pocakkal ültünk ott. 2 üdítő és vagy 12 kínai gombóc - a szivárvány minden ízében - mindössze $8-ba került. Így búcsúztunk tehát San Fransisco-tól, gőzgombóccal, teli pocakkal...

További bejegyzés az utunkról itt:
Indul a roadtrip - San Fransisco

Nagyon tetszett :)
Ember elkenődött és szomorúan bámulja az Alcatraz-t.

Béke Pagoda, Japan Town
Japan Town...

Cottage Row és a viktóriánus házak
Történelmi negyed :)
China Town és a lámpások
Így készül a szerencse süti...
Kínai negyed...
Egy kis olvasnivaló...
Lombard street...
Na és íme a lejtő...
A kis kínai kifőzde
Úgy kellett ülőhelyet csinálni...
Csoda hogy visszajöttem?!

4/18/12

Indul a road trip - San Fransisco

Golden Gate híd

San Fransisco-ba a United esti járatával indultam és nem sokkal éjfél előtt már landoltam is. Jobbik felem már a reptéren várt, csak annyi volt a dolgunk, hogy kisétáljunk a shuttle-hoz, amit pár nappal az út előtt rendeltem, nevetségesen olcsón. Napközben természetesen megtette volna a tömegközlekedés is, de éjjnek évadján a BART-ot már egyikünk sem akarta bevállalni. Minösszesen 25 percig tartott az út a városba, nemsokára már a Union Square-en, nem messze a hoteltől voltunk. Sokat gondolkodtunk egyébként, hogy hol legyen a szállás, míg végül egy a Union Square és  China town között elhelyezkedő, nagyon alap, de tiszta hotelre esett a választásunk. Egyáltalán nem bántuk meg a dolgot, azonkívül, hogy egy sikátorra nézett a szobánk, semmi gondunk nem volt.

Péntek reggel elindultunk reggelizdét keresni, telesen véletlenül tévedtünk be a La Boulange-be két sarokra a szállásunktól. Aki San Fransisco-ban jár, ki ne hagyja. Igazi!!!! kenyér, csodálatos omlett és finomabbnál finomabb bagettek várnak. A jókora reggeli után nyakunkba vettük a várost: mivel viszonylag közel laktunk a Telegraph Hill-hez először ide indultunk, érintve a Beat múzeumot.  Én nagy Jack Keourac rajongó vagyok, de jobbik felem nem mutatott nagyobb érdeklődést ezért csak az ajándékboltban néztem körül.

A Telegraph Hill-ről gyönyörű, 360 fokos kilátás nyílik az egész városra, illetve itt található a 64 méter magas tűzfigyelő torony, a Coit Tower. A tornyot, - aminek a belsejét csodálatos falfestmények díszítik - persze ma már csak kilátónak használják. A képeket elnézegetve egyből eszembe jutott a Frida című film és Diego Riviera grandiózus falfestménye a Rockefeller Center-ben. Utánanéztem a dolognak, és bizony van összefüggés! A nagyon hasonló stílusú és témájú képeket a Kaliforniai Művészeti Iskola diákjai festették a világválság idején. A projekt bizony veszélybe is került, amikor szegény Riviera munkáját elbontották New York-ban (állítólag Lenint is odafestette :)).  Azonban a san fransisco-i diákok nem hagyták annyiban a dolgot, őrjáratot szerveztek a torony körül, így védve meg a munkáikat.

A torony után a Fisherman's wharf felé vettük az irányt. Engem természetesen a legjobban a 39-es stég érdekelt, itt lehet napozó fókákkal találkozni. :) Sétálgattunk  még egy kicsit a mólók környékén, meglátogattam néhány kisebb boltot és egy fókákról szóló rövid kiállítást.  Kb. egy órát töltöttünk itt, ettünk egy hotdog-ot, majd buszra pattantunk és irány az USA második leghosszabb függő hídja, a  Golden Gate híd. Az 1937-ben megnyitott híd tényleg lenyűgöző volt, alig tudtunk betelni vele. Nem csoda, hogy annyi filmben szerepel. :) Próbáltam képeket csinálni, de annyi volt az őrült japán turista, hogy hamar feladtam a dolgot. :) Ezt követően újra útnak indultunk, hova máshova mint a Golden Gate parkba. Leírhatatlanul szép volt, legszívesebben körbesétáltam volna mind a 600 hektárt! Nekem a  legjobban a Kaliforniai Akadémia Tudományos Múzeuma és a Japán Tea Kert tetszett. Mindenkinek ajánlott egy vizit, szinte terápiás.

Mire a Japán Tea Kerttel is végeztünk már nagyon későre járt és bizony a pocak is korgott rendesen. Siettük így vissza a szállodába, cuccok ledob és irány a kínai negyed. A Far Est Cafe-ban vacsoráztunk, bőséges volt a menü és a tea, de  bevallom őszintén ettem már finomabbat. Így nemsokára hazafelé vettük az irányt és aludtunk egy jó nagyot! :)


Beat múzeum és környéke
Fel a dombra
Telegraph Hill és Coit Tower
Coit Tower belülről - találj rám!
Kilátás a Telegraph Hill-ről
Fisherman's warf
Vigyázz, fóka
Az első hotdog. Egyem a szívét!

Golden Gate park és a  délutáni torna.

Japán Tea Kert, nem lehet betelni vele

Nem rossz!

Nyugi
Tűz van babám!

Viszlát!


Egy indiai Amerikában... Prabhu Gubtara professzor előadása

Az a jó az egyetemi életben, hogy sosem unatkozol. Mindig van valamit csinálni, főleg ha egy olyan hatalmas kampuszon laksz mint én. Szabad időnkben vagy éppen az egyetemi moziba rohanunk, vagy a színházba, kosármeccsre, vendégelőadásra, workshop-ra, de az is lehet, hogy éppen vissza a koleszba mert Willy Wonka nap van. (Willy Wonka a csokinap. Sok-sok ingyen csokival.)

Lehet már vagy két hete, hogy Prabhu Gubtara Professzor vendégelőadására igyekeztem, az estet az  Indusforum és a Diplomás Indiai Diákok Szervezete szervezte közösen. Prabhu Gubtara professzor neve nem hiszem, hogy ismerősen cseng a magyar diákok között, itt viszont nagyon sokan ismerik közgazdász körökben: a Wolsberg csoport (az UBS egyik leányvállalata) egyik nyugdíjazott ügyvezető igazgatója, számos könyvet írt,  egyetemeken és üzleti iskolában tanított és a lista még folytatódhatna jó sokáig...

Az előadás India és az indiaiak helyzetét, jövőképét és lehetőségeit taglalta a mai bizonytalan világgazdság közepedte. Nekem különösen érdekes volt ez az előadás, mert tudtam hogy egészen biztosan szóba fog jönni az energia kérdés, a megújuló energia források, a fejlődő országok igénye és szerepe az energiatermelésben. Ez pedig ugye szorosan kapcsolódik a kutatási témámhoz, ami - nagyon leegyszerűsítve - azt boncolgatja, hogy milyen nemzetközi kereskedelmi és környezeti hatása van az amerikai bioüzemanyag politikának a fejlődő országokra? Tervezem, hogy a kutatást majd egyszer "indiai terepen" is folytatom, így minden lehetőséget megragadok, hogy olyan indiaiaktól halljak és tanuljak a témáról, akiknek van rálátása a dologra. Persze az energia téma szóba is jött, boncolgatta is az előadó egy kicsit, én pedig megnyugodtam, hogy hasonló aggályok, gondolatok gyötrik mint engem.

De nem is ez a lényeg, hanem az, amit később a szerinte az országban 60 éve jelen lévő, az ország függetlenné válásától datált korrupcióról és annak indiai üldözéséről mondott. Hát mit mondjak, azért ez néhányunknak elég sokkoló volt. A téma egyébként a svájci és egyéb bankokban nyitott titkos indiai számlák kapcsán merült fel. Erről biztosan mindenki hallott, az Indiai Szövetségi Nyomozó Iroda becslései szerint az indiaiak több, mint 500 milliárd dollárt rejtegetnek külföldi bankszámlákon, ezzel kimentve a tőkéjüket az országból. Orvosolván a kialakult helyzetet, a két kormány között létrejött egy  kétoldalú megállapodás, miszerint Svájc - az indiai kormány hivatalos felkérése alapján - hajlandó a nyomozáshoz szükséges bankinformációkat megadni, így segítve a "fekete pénzek" felkutatását. Nem tudom pontosan visszaadni az előadó szavait, de a lényeg a lényeg, hogy Gubtara professzor egy korrupicó ellenes csoport felállítását javasolta. Ez eddig ugye rendben van, hallottunk, láttunk már ilyet. Na de ez nem egy szokásos csoport lenne, ahol indiaiak dolgoznak... mert szerinte a nem korrupt emberek is idővel korruptá válnának kivétel nélkül, erre nincs orvosság. Gyakorlatilag azt javasolta, hogy az indiai kormány versenyeztesse meg a "munkát", külföldi  cégek között,  majd válasszon ki belőlük legalább 15-öt. Ezt követően egyezzen meg velük abban, hogy bizonyos százalékért cserébe azok elvállalják az indiaiak külföldön bújtatott illegális pénzeinek felkutatását és Indiába való visszajuttatását. Szerinte így mindenki jól jár, a kormány is és a "behajtók" is, a pénzek pedig visszakerülhetnek Indiába.

Fogalmam sincs, hogy én voltam-e az egyedüli a csoportban, akit sokkolt ez az ötlet - és az is igaz, hogy nem vagyok közgazdász -, de számtalan kérdés merült fel bennem.
Először is, ugyan milyen üzenetet küldene a befektetőknek az, amikor egy állam idáig jut, hogy nem bízva saját embereiben, ilyen méretű külföldi segítséget vesz igénybe? Értem én, hogy egy külső és független cég kevésbé korruptálható és azzal is tisztában vagyok, hogy ha jó sok céget bíznak meg, akkor talán csökken az esélye a korrupciónak is, hiszen az ügy eltusolásához szinte mindegyiket le kéne fizetni, de ez azért nagyon szomorú. Nagyon-nagyon szomorú. Abba pedig már bele sem merek gondolni, hogy mit tesz az "országimázzsal" ha néhány magasrangú politikusról, bíróról és egyéb közszereplőről kiderül, ők is külföldön parkoltatják a pénzüket. A kérdés csak az, hogy ez vajon elég lesz-e a probléma hosszú távú orvoslására? Visszatartja-e majd ez az indiaiakat a korrupciótól és a pénzek külföldre menekítésétől, vagy majd olyan újabb kiskapuk (országok) után néznek mint Szingapúr? A banktitokról mint olyanról és Svájc helyzetéről pedig szerintem még órákat lehetne beszélgetni...

Kicsit azért csalódott vagyok, hogy nem volt több időnk kérdezni az előadótól. Biztos vagyok benne, hogy lett volna még miről beszélgetni. Viszont kárpótolt az incredible indiai  büfé. :) Nem tudom honnan hozták a vacsorát (punjabi samosa, dahl, vegetáriánus curry, rizs, paratha és kher azaz rizspuding), de isteni volt...


4/3/12

Kerti munka egy-kettő

Napi teendők
A Fulbright szeminárium részeként részt vettünk egy kis közösségi munkán Washingtonban. Én egy helyi minifarm-ra kerültem,  a Walker Jones Education Campus-ba. Ez a hely  az  iskolásokat tanítja a kertészkedés csínjára-bínjára. Hát vidéki lányként teljesen lázba jöttem, ástam, kapáltam, gyomláltam, amikor pedig megérkeztek a kicsik, heves fényképezgetésbe kezdtem. A gyerekek először nem örültek a kötelező kerti munkának, de hamar belejöttek. Még több ilyen hely kellene! 

Ásásra készen
Paradicsom palántázó
A fólia ház
Vajon mi nő benne?
Giliszta ház összeszerelés
Hajrá
Felkészültek!
Útbaigazítás
Szüret után
Győzelem
Búza
Káposzta
Leveles vagy fodros kel

Saját áfonya
Eper...
Fokhagyma