New York és Montreál - ahogy én szeretem

Nehezen találok szavakat arra, hogy leírjam mindazt, amit láttam és megtapasztaltam ebben a 8 napban... Életem eddigi legkalandosabb élménye volt ez az út, és esküszöm, hogy most nem túlzok. A bonyodalom a hétfő éjjeli érkezéssel kezdődött: a terv az volt, hogy 5 napot Katinál és Willynél töltök, akik időközben kiköltöztek a városból New Jersey-be. Ez már csak azért is jó megoldás a családok számára, mert olyan szép házak vannak itt, mint a lila akác közben: ) és a gyerekek nem egy forgalmas helyen nőnek fel, hanem jó levegőn, saját kertben, a "city" pedig fél órányira van csak. Szóval megvolt Katiék címe, az útvonal, hogy melyik vonattal jutok oda, csak éppen nagy igyekezetben az új telefonszámuk maradt el. (Én ugye pedig megígértem nekik, hogy, amint odaérek felhívom őket, hogy kijöjjenek értem az állomásra.) Este 1/2 12-kor, 24 órányi ébrenlét után (túl jó filmek voltak a repülőgépen) érkeztem meg, a vasútállomás pedig ködös, sötét és enyhén félelmetes volt. Tanakodtam magamban, hogy mitévő legyek, aztán végül - tudom, teljesen felelőtlenül - úgy döntöttem, hogy megszólítom a legkevésbé késes-elrablós gyilkosnak látszó fiatal nőt. Hát a megszólítás olyan jól sikerült, hogy egyből el is vittek a Katiékhoz, pár perc múlva pedig már nevetve álltam az ajtóban, hogy akkor én most ünnepélyesen és díszkísérettel megérkeztem...

Kedd

Kedden önkéntes munka keretében megpróbáltam visszacserélni Acyd elromlott fényképezőjét. Nem sikerült és a J&R bolt eladói nagyjából tojtak a témára, ezért gonoszkodtam egy kicsit és beírtam valami panaszkönyvfélébe. Ezután mentem a változatosság kedvéért egy másik fotós boltba, a B&H-be. Ez egyébként a legnagyobb NY-ban, (cirka 21000 m2). Hihetetlen mi van itt!!! Ez a hely utazásom egyik indoka volt, augusztus óta azon szervezkedtem, hogy megvegyek egy objektívet. Minden klappolt és klasszul ment, egy perc alatt megvolt az obi, eltüntette egy kis sapkás magyar gyerek a pénzt a bankkártyámról, de lefagyott az arcomról a mosoly, amikor a "túlméretezett áruk osztályra küldtek" és a kezembe nyomtak egy nálam majdhogynem nagyobb dobozt. Kezdődött hát a kicsomagolás, másik táskába préselés, garancia levél keresgetés és aztán a baromi nagy és nehéz táskám cipelése egész Manhattenen keresztül.

Elmentem az Apple store-ba is, hogy megnézzem mi a helyzet az új Iphone-okkal, de sajnos ez a titkos üzleti forrás a nagyszámú európai érdeklődésre (és csencselésre) való tekintettel elapadt, 2 éves hűségnyilatkozatot kell aláírni az AT&T-vel. Hihetetlen, de a nagy ügyintézéssel eltelt az egész nap, a kötelező bagel evésen és Starbuck-os megpihenésen kívül másra már nem is jutott időm.

Szerda

Az egész napot a Soho, Noho, Nolita és China Town felfedezésével töltöttem. Sikerült megkopasztanom a hitelkártyámat (jaj, a ruhák és a sok-sok könyv :)) és nagyon jót ebédeltem egy vietnámi étteremben. Egyik nagy tervem volt, hogy hamisítvány Prada és Gucci táskákat fogok vásárolni a kínaiaktól bagó pénzért, amikkel itthon majd villogni lehet, de ez sajnos nem sikerült. Mivel a kamu dolgokért itt is nagyon büntetnek és China town tele van rendőrökkel, a táskákat a boltok hátsó raktárában, lekódolt és bezárt ajtók mögött rejtegetik, ahova a turista csak néhány ellenőrző kérdés után titokban juthat be. Fojtogatott a röhögés, amikor a kis kínaiak egyszerűen csak belöktek ezekbe a titkos rejtekhelyekre én meg szabadon nézelődhettem és válogathattam. De végül egyik sem tetszett és mivel az utolsó rejtekhely, - ahova egy kínai srác vitt el és sikátorokon és koszos lépcsőházakon keresztül - már nagyon félelmetes volt, arra gondoltam, hogy talán nem erőltetném a dolgot.

Csütörtök

Reggel megnéztem Willy munkahelyét, aztán aznap már második reggelim után béreltem egy bringát a Central Park-ban. Csodaszépen sütött a nap, én pedig eltekertem az 59. utcától egészen a 110-ig és vissza. Közben megnéztem az összes tavat és szobrot, láttam a koripályát és a Belvedere kastélyt, ittam egy kávét a Boathouse Cafe-ban (itt esett Carrie Biggel a vízbe a Szex és New York-ban), etettem a mókusokat és egyszerűen csak élveztem a napot... Az ebédem sushit volt és egy egész doboz Häagen Dazs fagyi.
Délután a Museum Mile következett az Upper East side-on: Sajnos a Guggeinheim és a Zsidó múzeumok zárva voltak, viszont így legalább lelkiismeret furdalás nélkül tölthettem el 3 órát a Metropolitanban. Felsorolni is nehéz lenne mi mindent láttam itt, tele volt a múzeum Picasso és Pollock képeivel, a tetőn pedig Jef Koons szobrait állították ki. Eszméletlenül jó volt... Régi vágyam teljesült, amikor elmehettem a Public Library-ba, ami az 5. sugárúton van. Sokan nem tudják, de ez a hely mindig nyitott a nagyközönség számára, lehet olvasni az olvasótermekben és előtte a Bryant Parkban, vagy írni (híres írók módjára), kávézni és házasodni (bár ezt csak filmben lehetséges, egy bizonyos Carrie nevű lánynak, akinek velem ellentétben nem kellett lemennie a 40. utca és az 5. sugárút sarkára az igazi könyvtárhoz ahhoz, hogy visszavigye a könyveket, mert minden new york-i tudja, hogy a Public Library-ból nem lehet kölcsönözni :)).

Péntek

Mivel éjfélkor indult a buszom a központi buszállomásról Montreálba, Kanadába, reggel az első dolgom volt megvenni a retúr jegyet. Kicsit szorongtam is a Soho-ban történt nagy pénzverés miatt, hogy lesz-e egy jegyre való a kártyámon, de minden rendben volt:) Willy javaslatára az egész napot Harlemben töltöttem. Sétáltam Sugarhill-ben és nézegettem a régi, csodaszép házakat.

Nem messze innen találhatod meg a City College-ot (eszméletlen szép!) és ha lejjebb sétálunk a Central Park felé, akkor belebotlunk a Columbia Egyetembe. Persze sikerült egyből kiszúrnom a jogi kart. Meglepően tapasztaltam, hogy hozzám hasonló korú és kinézetű emberek járnak ide (a remény nem veszett el!) csekély évi 40 ezer dollárért! (de igen!) és hogy egy picit én is osztozzam a felejthetetlen érzésben beültem a bőrfotelek egyikébe és ittam egy kávét (álmodozik a kisborsó). Megebédeltem a Tom's Restaurant nevű helyen, ami egy tipikus amerikai diner hamburgerrel, sültkrumplival és shakekkel. Itt forgatták néhány részét a Seinfield-nek, amit a Friends elődjeként emlegetnek. A hamburger jó volt, a pincér bunkó... mindegy...

Mielőtt visszamentem volna délután Katiékhoz, volt még egy pici időm és arra gondoltam, hogy ha már elmentem Harlembe és egy zenésszel sem találkoztam, akkor elmegyek Charlie Parker házához. Ő egyébként egy nagyon híres jazz-szaxofonos volt és valaki régen sokat mesélt nekem róla és a barátairól: Dizzy Gillespiről meg Miles Davisről. Mi több önként nézegethettem a képeiket éveken keresztül. :) Nagyon egyszerű volt eltalálni ide, a metróról leszálltam a Broadway és a Lafayette Street találkozásánál, majd lesétáltam a Tompkins Square Parkon keresztül a házhoz. A nap végére meg is állapítottam, hogy egész ügyes vagyok tájékozódásban és meg is veregettem kicsit a saját vállam, aztán fennakadtam a metró korlátban, picit sírtam és... de ezt inkább hagyjuk is...

Péntek éjjel

Sokan azt kérdezték tőlem, hogy miért vállaltam be a 7 órás buszos utat Montreálba, miért nem repültem inkább? Hát azért, mert kimenni a reptérre és vissza sem lett volna gyorsabb, csak drágább, na meg azért, mert van egy éjszakai járat így aludhatsz a buszon is (már, ha tudsz).

Amikor elmondtam a tervem Edó barátosnéméknak (őt és a férjét készültem meglátogatni némi buli és városnézés reményében), akkor egyből megkérdezte, hogy hát én nem emlékszem a kanadai buszos gyilkosra? Először azt hittem, ugrat, de aztán a google után nyúltam és hogy-hogy nem kiderült, hogy az ürge az éjszakai járaton nemes egyszerűséggel feldarabolta és megkóstolta a mellette ülőt.

Közben persze Willy idegeskedett, hogy a buszállomás tele van éjjel furcsa alakokkal és inkább jöjjön el valamelyikőjük velem, de sikerült meggyőznöm, hogy minden rendben lesz. Na igen, nagy rutinosan megérkeztem a vasútállomásra és azzal a mozdulattal körül sem nézve felszálltam a rossz vonatra... 1- 2 megálló után jöttem rá csak, hogy valami nem stimmel, de végül egyszerűen leszálltam aztán pedig fel egy másikra. Akkor már féltem, hogy lekésem a montreáli buszt, úgyhogy leintettem egy taxit (legalább ezt is kipróbáltuk) és pár perc alatt ott is voltam a buszállomáson. Hazatelefonáltam, hogy itt vagyok és megnyugodva tapasztaltam, hogy komoly sorban állás ment a buszra: mindenki péntek éjjel akart disszidálni az országból. Nagyon körültekintő vizsgálat után egy kanadai 18 éves forma fiú mellé ültem, akivel egy szót nem váltottunk ellenben 1 cm-re egymástól jól elfértünk. Én annyira kivoltam a gyilkosos történettől, hogy jobbnak láttam, ha elalszom és álmomban ér a halál (ha menni kell, hát menni kell...). Éjjel háromkor ébresztett mindenkit a sofőr, először tankolni állt meg a busz, aztán már a határon. Túl lehetett élni, tényleg.

Szombat

Reggel Edó várt az állomáson. Reggeliztünk, aztán egész nap várost néztünk. Elmentünk az Olimpiai Parkba, Old-Montreálba, a kikötőbe és a Notre Dame-ba (itt esküdött meg Céline Dion pár éve, azóta mindenki itt akar!). Ittunk kávét is egy nagyon aranyos helyen, ahol tele volt minden irtó finom cupcake tortákkal... Délután elvitt Edó a Concordia Egyetemre, ahol ő tanult illetve Feri, a férje jelenleg tanít, aztán pedig elő-vacsoráztunk a város bulizós negyedében.

Ha Kanada, akkor jégkorong - az egész utca a hipp-hopp felállított koripályáktól volt hangos. Vicces volt a majdnem 20 C-ban és a gyönyörű vérvörös őszi falevelek között. :)

Na és este... Edóéknak nagyon sok latin-amerikai barátjuk van Montreálban és persze, hogy valakinek születésnapja volt, így nem kellett nagyon erőlködni a bulizáshoz. Némi alvás után érkeztünk este 8 körül a házibuliba - már egy utcával arrébb lehetett hallani a zenét -. Volt mexikói hamburger (nagyon-nagyon jó, koriander van benne) és sok-sok innivaló. :) Hatalmas ricsaj volt, mindenki nevetett és kiabált, táncolt, rohangált én pedig csak kapkodtam a fejem. Végül hajnali kettőkor mentünk haza enyhén illuminált állapotban, másnap pedig szörnyülködtünk a bulin készült képeken. Van egy video is a vacsorakészítésről, hát még meggondolom hogy feltegyem-e? :)

Vasárnap - La Ronde

Másnap időben felkeltünk, sétálni indultunk, majd irány a vidámpark! Nyáron senki sem akart eljönni velem, úgy gondoltam itt az ideje az édes bosszúnak aztán pedig a kegyes megbocsájtásnak. A La Ronde egy hatalmas vidámpark Montreálban, közel az olimpiai parkhoz és a kaszinóhoz. Hát elmondani is nehéz, milyen szuper hely! Először is rózsaszín víz folyik a szökőkútból, van mindenféle gyerek finomság és mindenre fel lehet ülni. Egy kicsit szerencsétlen volt a helyzet, hogy pont vasárnap mentünk, így sokat kellett sorban állni, de megérte! Egyébként nem tudom, lehet, hogy ez valami sorsszszerű dolog, de ha vidámparkba megyek, valahogy Edó mindig ott van. :) Csak mi ketten voltunk bátrak, Feri jó matematikusként egy ideig még mérlegelt, aztán inkább úgy döntött, hogy fényképezni fog. Volt egy nagyon vicces rész is: estére kivilágították az egész várost és miközben ültünk a tényleg gyilkos!!! hullámvasút-féleségen (menet közben többször is készültem meghalni), hallottam ahogy Edó azt ordítja: Néééézd a gyönyörű kiláááááááááátáááááááást!!!!!

Vasárnap éjjel egy sushi bárba mentünk enni. Nagyon tetszett a hely és ahhoz képest, hogy azt hittük, most kieszünk mindenkit a vagyonából, már a második kör sushi után rosszul voltunk... Éjfélkor indult a buszom vissza New York-ba és örömmel nyugtáztam hogy ezúttal több fiatal volt körülöttem, vélhetően diákok. Már egész rutinos voltam a buszon alvásban, csak a határon ébredtem, aztán pedig a Port Authority-n. Beültem egy diner-be és megreggeliztem, aztán pedig lófráltam még egy kicsit a 34. utca körül. Visszaindultam Katiékhoz és találkoztam Willy szüleivel, akik nagyon kedvesek voltak, aztán délután megpróbáltam becsomagolni (odafelé 10 kilós volt a bőröndöm, most majdnem 25 és ebben még nem volt benne a hatlamas objektív).

Időben érkeztem a reptérre de a 35 perces metrózás alatt a kedvem egyre rosszabb lett. Nem akartam haza menni, bőröndöt húzni és dolgozni. Egyáltalán ki az, aki akar?! Csak az járt az eszemben, hogy ha most visszafordulnék, bárhol maradhatnék. De aztán győzött a félsz és az obit is haza kellett hozni, így hát csak felszálltam és 10 órával később már itthon is voltam. A nagy magyar valóságban...

Köszönet

Tudom, hogy szerencsés vagyok. Tényleg. Fantasztikus barátaim vannak, akik vendégül láttak, terelgettek és mindezt olyan művészien, hogy egyszer sem éreztem magamon a kényszert, hogy be kéne számolnom mit csináltam aznap, vagy hogy nekem bárki is megmondaná akkor most mit-merre-meddig. Azt hiszem, hogy ettől lett ilyen jó ez az út. Szóval köszönöm... tényleg...