Először is ahogy Deda mondta "az öndicséret büdös" és "minden szentnek maga felé hajlik a keze", de azért én most jelképesen megveregetem a saját vállam, hogy végre valahára befejeztem ezt a beszámolót és remélem hogy Deda nem haragszik érte rám.
A phuketi reptéren várnom kellett pár órát, de túléltem. Aztán hajnalban érkeztem a bangkoki reptérre ahonnan Vasárnap reggel 10 órakor indult tovább a gépem. Ha átutazóban vagy és az éjszakát itt kell töltened, egy cseppet se félj. A reptér telis tele szupermarketekkel és kávézókkal, amelyek egész éjjel nyitva vannak. Unatkozni nem fogsz, pénzt költeni... Hát, talán igen. :) Hajnalban mellém ült egy Szaúd Arábiából származó srác, Suliman. (Hogy máshogy hívhatnák??? :)) Hogy elüssük az időt kártyázni kezdtük, közben persze beszélgettünk mindenféléről. A srác egy éve New York-ban tanul angolul és a azóta nem látta a családját. Minden héten beszél velük és megtudta, hogy az egész család Phuketra megy nyaralni. Gondolta meglepi őket és nekilátott repülőjegyet keresni, de a legolcsóbb, amit talált New Yorkból Honkongba szólt, onnan elrepült Bangkokba, Bangkokból pedig Phuket-ra. Nem semmi...
Szóval egész hajnalban nevettünk (kártyázni továbbra sem tudok) és beszélgettünk, nagyon gyorsan elrepült az idő. Reggel bementünk a Starbucks-ba és megreggeliztünk, aztán indult Suliman gépe. Nagyon örülök hogy megismerkedtünk, azt hiszem pont az ilyen váratlan és hirtelen jött beszélgetések teszik igazán különlegessé a hátizsákos utakat.
Tízkor indult tovább a gépem Moszkvába, a duty free boltban sajnos Bacardi akció volt (hopp, plusz két liter alkohollal gazdagodtunk) így ismét gyarapodott csomagjaim száma.Moszkvában film nézéssel és olvasással múlattam az időt, aztán (felkészülve a nehéz napokra és a váratlan vendégseregre) vettem még egy üveg Baileys-t.Hajnalban érkeztem Bécsbe, ahol legnagyobb meglepetésemre nemcsak apukám, hanem az egyik testvérem is várt. Olyan jó volt ám... és milyen hamar véget ért...
Hát íme az út vége... Azért nehéz volt ám megírni... Főleg azért, mert annyi minden történt velem... Az a helyzet, hogy minél többet utazom, annál nehezebb hazajönni, nekem pedig egyre kevésbé hiányzik az itthon eltöltött idő. A testvéreim, Samu kutya, Jancsi tata fejcsóválása ("Kislányom, már megint miért???...") és anyukám csendes sóhajtozásai viszont igen. De valahogy nekem az itthon mindig ott van, ahol éppen jól érzem magam. Nem tudom milyen érzés hónapokig úton lenni és szinte minden nap más helyen ébredni ahogy azt a dán srác tette akivel kambodzsai határon találkoztam, de biztos nem lehet rossz, különben már rég hazarohant volna az anyukájához. Egyszer szeretném én is megpróbálni, tényleg...
