Úton Vieques szigetére...

Strandon. 

Korán reggel indultunk ki a Rio Piedras piac mellé, hogy találjunk magunknak egy publico-t, ami elvisz minket a komp kikötőbe, Fajardo-ba. Miután megtaláltuk a minibuszt és megalkudtunk az árban ( $5/ fő csomaggal együtt) útnak indultunk. Ahogyan arra számíthattunk is,  5 percenként megálltunk. Hol egy fánál, hol egy lámpánál ugrott fel valaki és préselte be magát a minibuszra. Már vagy másfél órája zötykölődtünk, amikor már annyira unatkoztunk, hogy kitaláltuk Cilivel mi lenne ha akkor ő most átképezné magát Franciából Spanyolra a Lonely Planet könyv hátsó szószedete segítségével. Be is indult a móka, lelkesen gyakoroltuk a szavakat, kifejezéseket, néha-néha jót felröhögtek a helyiek a kiváló kiejtésünkön, vagy éppen besegitettek a kiejthetetlennek tűnő szavaknál. Már majdnem végeztünk a rögtönzött gyorstalpalónkkal, amikor a hátsó sorba bepréselt fiatal srác valami borzasztó balladába kezdett. A következő harminc percben őt hallgattuk és csendben azt találgattuk, hogy vajon most akkor miről is szólhat a nóta? Cili szerelmi bánatra voksolt, én munkára és hazafias érzésekre:) 

Szerencsére időközben megérkeztünk a Fajardo-i buszmegállóba. Itt újabb alkudozás következett, nagy nehezen sikerült rávennünk egy taxist hogy vigyen ki minket normál, nem turista áron a kikötőbe. Ez a Fajardo egyébként egy elég mocskos kis város, veszélyesnek és lepukkantnak tűnt, de valahogy nekem még ez is tetszett. A kompra jó sokat kellett várnunk, így egy pékségben múlattuk az időt, ahol elbeszélgettünk két brit lánnyal akik a másik szigetre, Culebra-ra tartottak. A komp talán $2 -ba kerülhetett fejenként, persze többet kell fizetniük azoknak, akik kocsival jönnek. Igazán nem tartott sokáig az út, viszont olyan irdatlan hideg volt, hogy gyakorlatilag minden ruhát magunkra húztunk a hátizsákból és a törülközővel takargattuk magunkat. Sajnos nem lehetett kimenni a kabinból, az ablakok pedig nagyon párásak voltak, igy semmit sem láttunk. Megérkezés után ismét publico-ra huppantunk, ami a szállásunkig repített. A buszban természetesen megint nyomorogni kellett mert a sofőr legalább kétszer több utast vett fel, mint amennyi befért volna. De a szállás és a tenger kárpótolt azért:) A Bananas Guesthouse-ban szálltunk meg és miután ledobtuk a cuccainkat a szobában, egyből a vendégház étkezőjébe indultunk. Mivel tele volt az étkezde és több fórumon is dicsérgették a menüt, gondoltuk megjutalmazzuk magunkat a sok rántotta után. Tényleg nagyon finom volt az étel (különösen a tostones, ami nem más mint megsütött főzőbanán, jó kis mártogatóssal), de baromi sokat kellett várni, majdnem egy órát.  A késői ebéd után elindultunk felfedezni a kis szigetet ( már amennyire lehetett), a közeli strandot, kajak kölcsönzőt és boltot. Mondanom sem kell, a rum még itt is olcsóbbnak bizonyult, mint a kenyér... Mielőtt lement a Nap, sétáltunk egyet a parton, láttunk egy családot akik lovat béreltek és úgy járták be a helyet, nagyon tetszett. Este iszogattunk és beszélgettünk a vendégház teraszán. Igazából véve hamar el akartunk menni aludni, mert hosszú volt a nap. Nahát nem lett a korai lefekvésből semmi, mert arra mentünk vissza a szobába, hogy kiöntött a fürdőszobában a klotyó. Becsület szavamra mondom, hirtelen nem tudtam hogy sírjak-e vagy nevessek. Végül kimentem a pincér fiúhoz és mondtam neki hogy igazán megköszönném ha átrakna minket egy másik szobába. Halál rendes volt a pofa, mert a tuti jó saját kertre nyiló szobába rakott minket, ami ugyan másnaptól le volt foglalva egy házaspárnak és a hely menedzsere ki ia akart minket rakni, de én a kellemetlenségkre való tekintettel nagyon diplomatikusan megtagadtam a kilakoltatást :) Másnap reggel már időben felkeltünk hogy minél hamarabb kijuthassunk a strandra. Tudtunk, hogy nem lesz egy egyszerű menet kocsi nélkül, mert a publico csak egy bizonyos ideig visz, ahonnan még vagy 3 - 4 km séta maga a strand. Asofőr aki  felvett minket nagyon drágán akarta elvállalni a fuvart,  majd amikor mondtam neki hogy egy másik kocsi féláron vitt el minket az előző este, (kisebb csúsztatás) annyira meglepődött hogy végül ingyen vállalta a fuvart. Megköszöntem a segítségét a magyar hátizsákos küdöttség nevében. Miután kidobott minket, következett a jó kis séta. Na gondoltuk, ez meg sem fog nekünk kottyanni... Fél óra, tikkasztó melegben történő kutyagolás után megállt mellettünk egy középkorú pasi a bérelt dzsippel és mondta hogy szálljunk be, majd ő elvisz minket a Red Beach-re.  A Jóisten áldja meg őt is!  Na de a strand... az kárpótolt minket mindenért. Olyan türkizkék a viz és fehér a homok hogy hihetetlen... Ami pedig a legjobban tetszett, az az hogy teljesen kiépitettlen a hely, van néhány pici faház ahova be lehet bújni a Nap elől, de se tusoló, se büfé, se semmi. Talán pont ez a bája a helynek, hiszen sokáig az Amerikai tengerészgyalogság tartogatta magának a szigetet, így el volt zárva a hely a túristák hadától. Egész nap itt süttetük a hasunkat, olvasgattunk, fürödtünk, élveztük a Karib tengert, na! Amikor esteledni kezdett, szedtük a sátorfánkat és elindultunk, hátha jön a nyamvadt publico. Hát persze hogy nem jött, a fenébe is... Kicsit már idegesek voltunk, amikor megállt melettünk egy nagy platós kocsi, rajta egy Puerto Rico-i bagázzsal, akik egész nap a strandon sütögettek és buliztak.  Nehéz volt őket nem felismerni, csak úgy zengett tőlük és salsa-tól a starnd. Imádtuk! A srác, akié a kocsi volt mondta hogy ezek a publico-k kiszámíthatatlanok, és az lesz a legjobb ha hazavisznek bennünket. Így kocsikáztunk haza, a platós kocsi tetején a kerti grill és a matracok társaságában. Egész úton beszélgettünk, mesélt magáról és a családjáról, álltólag Floridában dolgozik és évente jár haza. A szigetre és a jelentős amerikai jelenlétre annyit mondott, hogy már mindenki baromira unja a helyzetet, mert az összes vendégház az amerikaiaké, a helyi lakosok pedig teljesen ellehetetlenülnek. (Nem tudom mennyi ebből az igazság, de másnap tényleg csak amerikaiakat láttunk úton-útfélen.) Estére azt terveztük, hogy vacsora után elmegyünk és megnézzük a lumineszkáló öblöt. Na ebből nem lett végül semmi,  majd végül vak sötétben, zseblámpával kerestük a hazafelé  vezető utat. :) Ez volt az utolsó esténk itt, másnap késő délután indultunk vissza a szigetről, hogy végre megláthassuk a várva-várt esőerdőt,  El Younque-t.

Cili megtanul spanyolul.

Fajardo. Lepukkant, de nekünk tetszik.

Első szobánk a Banananas vendégházban. (mielőtt köntött a klotyó)

Tetszett a stílus.

Kölcsönző.

Naplemente, Cili, part.

Voltak akiknek lovuk is volt:)

Sun Beach, jeee!

Mindenki bérelt magának kocsit, kivéve minket:)