Luquillo beach és az esőerdő ~ Juci útja

Reggeli a Belly Button's-ban

A Vasárnap reggeli indulás előttre terveztünk magunknak egy jó kis palacsintás reggelit a Belly Button's-ban, meg egy csobbanást a Sun Bay Beach-en. A komphoz ismét azt a taxist sikerült kifognunk aki előző nap a strandra vitt minket. Mint kiderült, a vendégház konyháján dolgozott évekig, aztán elege lett a főnökségből és a publico bizniszbe vágott:) A kompon ismét nagyon hideg volt, sikerült is megfáznunk. Mikor Fajardo-ba érkeztünk, már zuhogott az eső. Két villámlás között sikerült nagy nehezen megalkudtunk egy női publico vezetővel, hogy vigyen el minket Luquillo beach-re. A tervünk az volt hogy egy vendégházban töltjük majd az estét, onnan pedig majd egy csoporttal, szervezett túra keretében megyünk a dzsungelbe. Két vendégházat találtunk, mindkettő baromi drága és elég lepukkant volt. Alkudoztunk egy sort a publico-s nővel és végül sikerült vele megegyeznünk, hogy $100-ért aludhatunk a vendégszobájában, plusz elvisz minket másnap a dzsungelbe, onnan pedig vissza San Juan-ba. Volt egy nagyon erős gyanum, hogy a nő előre kitervelte az egészet, de nem törődtünk vele mert sikerült jó árat kialkudnunk és a szállás is teljesen jó volt. Az egyetlen bökkenő az volt hogy este 8-ig nem tudtunk elfoglalni illegállis szobánkat, mert állítólag az idős édesanyjával lakott és nem akarta őt zavarni. Sebaj gondoltuk, addig majd elmegyünk a passzázsra és eszünk valami finomat. Luquillo beach-en egyébként nem sok látnivaló van, de mindenki lelkesen beszél a passzázsról, ahol mindenféle étterem, büfé és bár fellelhető. Ide jöttünk mi is, kiváló alkalom hogy megkostóljuk a híres helyi nevezetességet, mofongo-t. Nem mondhatnám, hogy nagy sikert aratott nálunk az étek, leginkább fulladozni lehetett tőle annyira száraz volt, de egy kis csirkepörkölt-szerűséggel összeházasítva már egészen jó volt az ízhatás. A passzázs egyébként nagyon tetszett nekünk, tele volt helyiekkel és csakúgy zajlott az élet. Nemsokára telefonált a nő hogy mehetünk hozzájuk. Már a szobában rendezkedtünk, amikor rájöttünk hogy nincsennek sehol sem ablakok, csak ezek a fém zsalugáterek. Mivel a ház elég forgalmas környéken volt, nem jósoltam magunknak túl sok alvást, még füldugóval sem... Na hát így is lett, az éjszaka közepén arra ébredtünk hogy a ház előtt megállt egy kocsi amiből fülsüketítő gengszter rap zene szólt. Esküszöm, olyan volt mint a maffia háborús filmekben. Tudjátok, kiszállnak a mérges gengszterek és szétlövik a házat. Szerencsére semmi ilyen nem történt, de azért kicsit megszeppentünk, na! Másnap reggel egy helyi pékségben reggeliztünk. Nagyon lepukkant volt, de a kifli és a kávé mindenért kárpótolt. Napok óta először ittunk rendes kávét, nem csak a Nescafe-t. 9 körül jött értünk a publico-s nő férje, Ő vitt minket El Yunque-be. Na ezért itt volt egy kis trükk, amit jó ha mindenki tud. A szervezett utak azért olyan drágák a nemzeti parkba, mert taxi és publico nem mehetnek be külön engedély nélkül, ami természetesen pénzbe kerül. Magán és bérelt autóknak persze szabad az átjárás, de ha egy publico-s azt mondja hogy oké, majd akkor ő elivsz a nemzeti parkba, akkor ő az alatt a bejáratot érti, nem a parkot magát. Mivel a nemzeti park hatalmas, arról mindenkinek le kell tennie hogy majd gyalog, sétával járja be. Ezt mi tudtunk előre, de bíztunk benne hogy majd valakivel (valakikkel) társulhatunk. A belépő itt is nagyon olcsó volt, $ 3/fő. Az információs központban kezdtünk, itt megnéztünk egy videofilmet a nemzeti parkról, kaptunk térképet és elláttak minket néhány jó tanáccsal. Körbenéztünk, vajon kiket kérhetnénk meg, vigyenek el minket egy darabon. Cili egy amerikai párt célzott meg, én egy turista csoportot. Ez utóbbiak mondták, hogy nem kell stresszelni csak pattanjunk fel velük a buszra és ne mondjunk semmit az idegenvezetőnek, az nem fog észrevenni semmit sem. Gondoltam azért én megkérdezem személyesen, nem kell a potyázás. Minden bátorságom összeszedve elindultam hogy meginterjúvoljam az idegenvezetőt, de szerencsére utánamkiabált Cili és mondta hogy az amerikaiak elvisznek. Kb. 10 perc, szakadó esőben történő kocsikázás következett felfelé a meredek úton az első vízesésig... még jó hogy nem indultunk neki gyalogszerrel. Na de a látvány tényleg varázslatos volt, nagyon élveztük az ösvényeket és a magát az esőerdőt. Különösen Cilinek tetszett a hely, neki ez volt az első találkozása az esőerdővel:) Az út második felében egy indiai pár mellé szegődtünk. Ők is rendesek voltak nagyon, még azt is felajánlották hogy visszavisznek minket San Juan-ba. Mivel a cuccunk a publico vezetőnél volt és az árban is megalkudtunk vele, inkább a publico-val mentünk tovább. Így jobban járt mindenki, még az indiai lány is, akinek azért rendesen legörbült a szája amikor a pasija felajánlotta nekünk a hazafuvarozást. Délután 5-kor a megbeszélt helyen várt minket emberünk, egy óra alatt vissza is értünk San Juan-ba. A sziget és a dzsungel után igazi megkönnyebbülést jelentett a városban lenni. Fáradtak voltunk az egész napos kutyagolástól és állandó alkudozgatástól a sofőrökkel. Visszatértünk jól megszokott ifjúsági szállásunkra. Ezúttal mégjobb szobába kerültünk. Tiszta volt és illatos, hát kell ennél több?! Este a teraszon számot vetettünk az elmúlt két napról. Vieques szigete szép volt, a szállás a klotyótós kellemetlenségektől eltekintve oké. A közlekedés viszont kész tébolyda, így megállapítottuk hogy egy bérautó mindenképpen jóljött volna az útra. Na sebaj, majd legközelebb!