Angkor nemzeti park és a taposó akna múzeum
Angkor... ne mondd hogy nem szép...
Ismét korán keltünk, indultunk Angkorba. A második nap már azért nagyobb rutinnal ment, nem is fáradtunk ki olyan hamar. A nemzeti park egyébként tele van kisebb-nagyobb helyi éttermekkel, ahol dupla annyiban kerül minden étel. Kéz kezet mos alapon megy a dolog gondolom, az idegenvezető bevisz az étterembe, ezért kap némi jutalékot a tulajtól utólag. Ezért is van az, hogy a turisták nagy része egyszerűen visszamegy ebédelni Siem Reap-be. Én nap közben nem akartam különösebben bekajálni, ezért inkább csak gyümölcsöket ettem amiket előzőleg a piacon vásároltunk. Nem láttam egyébként olyan idegenvezetőt, aki együtt evett volna a turistáival. Általában ők más, helybélieknek szánt étkezdében ettek, ahol az ételek - nem viccelek - nekem ötször jobban tetszettek.
És még ezernyi ilyen szép hely...
Hazafelé bementünk a taposó akna múzeumba, amit egy régen katonaként szolgált kambodzsai férfi, Aki Ra alapított. Hú, hát teljes volt a kiakadás. Először is, soha többé nem pisilek az út mellett... Másodszor pedig... Le a kalappal ezelőtt a férfi előtt. Kambodzsában ma is több ezer taposóakna van a föld alatt, az erdőben, települések környékén, még Angkor is tele volt velük. De a helyet és környékét már megtisztították. Senkinek sincs fogalma arról, hogy vajon még mennyi időt venne igénybe minden akna felszámolása. Ezeket az aknákat a vietnámi hadsereg és a vörös khmerek ásák el anno. Maga Aki Ra arról mesélt a róla készült dokumentum filmben, hogy már gyerekként tudta, hogy kell elásni őket, katonaként pedig százakat telepített ő maga is, mígnem a 90-es években elkezdett részt venni az aknamentesítésben. A múzeum 2001 környékén jött létre, elég sokan látogatják és adakoznak is, így támogatva például azoknak a gyerekeknek a felnevelését, akik például az aknák által sérültek meg, vagy veszítették el a szüleiket. A honlapjukat egyébként megtalálod itt.
Bringára fel!
Juci és színben passzentos bringája
Délután négy körül értünk vissza a fogadóba. Az én esti tervem a biciklizés és egy masszázs volt. Tudom, nem volt valami felelősségteljes dolog bringát bérelni, mert a közlekedés az maga a káosz. Jobb oldalon vezetnek mint mi, viszont baloldalai közlekedésre tervezett kocsikat, amit Thaiföldön szereznek be olcsó pénzért. A fogadónak volt egy csomó bringája amint a vendégek használhattak, így hát komótosan nekivágtam a délutáni túrámnak. Először a kis utcákban mentem, hogy szokjam a girbe-gurba, aszfalt nélküli utakat, aztán ahogy telt az idő egyre bátrabb lettem. Gondolkodtam Jancsi tata biciklizési szabályainak alkalmazásán (tedd ki a kezed arra, amerre fordulsz), amit természetesen itt senki sem alkalmazott, de úgy gondoltam hogy ha látják hogy nem egy helyi ül a bringán és kalimpál, akkor jobb eséllyel indulok a túlélésben. A dolog be is jött, a nap végére csak úgy süvítettem... Eltekertem az Old Market-hoz, ahol a helyiek vásároltak. Volt ott minden: hús, zöldség, helyi talponálló kajáldák, ruha, játék, kézműves dolgok. Hihetetlenül élveztem! Egyedül a bicikli letámasztásával volt gondom, ugyanis ez egyáltalán nem ment... Folyton meg kellett kérnem egy férfit, hogy segítsen de irtó rendesek voltak, az egyik még vigyázott is rá, amíg én sétálgattam a sorok között. Nem vagy igazán bátor, ha nem eszel a helyiekkel, szóval kinéztem magamnak egy jó kis talponállót. Na itt azért nem voltak annyira hozzászokva a turistákhoz, így kézzel-lábbal mutogattam, valamint összeettem mindenféle dolgot (kicsit rosszul is lettem a végére...). Az új kedvenc a sticky rice volt. Ez egy nagyon egyszerű étek, banánlevélben gőzölik az édes, ragadós rizst. Aztán ittam zöldbab turmixot, amihez mézet adtak és zöldséges tésztát. Hihetetlen jó érzés volt a helyiekkel enni, ők pedig csak mosolyogtak rajtam nagyokat. Már tele voltam, amikor megláttam egy árust, aki valamiféle labdákat sütött a wokjában. Nem tudtam elképzelni mi az, de ezt is megkóstoltam: egy rizstésztából gyúrt, korianderrel és spenóttal megtöltött gombóc volt, amit wokban sütött meg a szakács és valamilyen édeskés szószba kellett mártogatnom... Mennyei manna....
Családi biznisz: apa és fia
A piacos nézelődés után tovább álltam, igyekeztem egy nagyobb féle-fajta kört tekerni, hogy lássam mi-merre van. Megkerestem a pillangós éttermet, amiről egy könyvben olvastam. Gondoltam elmehetnénk ide az utolsó estén, afféle búcsúvacsoraként. Nagyon tetszett: több száz színes pillangó lakik a kertben és miközben a vacsorádat eszed és szürcsölöd a kókuszlevet, körülötted repkednek. Aztán eltekertem egészen ki, az Angkor National Museum-ig. 8 óra körül érkeztem vissza, csak egy percre pihentem meg, mert jött értünk az idegenvezető, aki elvitt minket egy helyi bárba "sörözni". Mint kiderült, minden este itt eszi a fene. :) Én persze sört nem ittam, csak a nagyon csípős rák salátába kóstoltam bele. Így utólag már látom, hogy nem kellett volna... :)
10 körül értünk haza, még megnéztem az emaileket a számítógépes teremben (nagyon tuti, lehetett skypeolni is, meg minden) és beájultam...
