Múlt héten új lakótársam érkezett. Az előző lány, akit mellesleg nagyon kedveltem végül összeköltözött a párjával; szintúgy a srác, akinek pedig a szobáját bérlem. Nagyon sajnálom, hogy már nem együtt lakunk, nagyon szerettem őket és jól kijöttünk. Együtt sütöttünk-főztünk és moziztunk. Sosem volt kérdés a takarítás és egyebek, az első pillanattól egy hullámhosszon voltunk. Szóval új lakótársam egy igen érdekes személy. Agya szerintem nem sok, mert a tíz négyzetméteres szobájába körülbelül egy ötven négyzetméterre való cuccot halmozott fel, ezért most mindenhol dobozokat és különböző bútorokat kerülgetünk. Dupla szárítónk és vasalónk van, sőt a klotyón is két szemetessel és WC kefével boldogulhat a nagyérdemű. Egyébként egy egész héten keresztül tartott a hacacáré: először jött festeni öt, azaz öt barátnővel, be sem fértek a szobába. :) Aztán a hétvégén megjelent papa és mama, akik szorgosan fúrtak és faragtak csak éppen centit felejtettek el hozni, majd a bútorokat telepakolt állapotban tologatták. Akkora volt a zaj, hogy én inkább a könyvtárba disszidáltam.
Na természetesen a múlt heti legnagyobb felfordulás közepette gondolt egyet Peter családja és látogatott meg. Mondtam nekik, hogy ne jöjjenek, mert nem nagyon tudom leültetni őket, de nem hittek nekem és csak beállítottak. Még szerencse hogy a szobámban van egy kanapé, ahova le tudtam ültetni őket. :) Szegények teljesen fel voltak háborodva a kupin (a szép kis lakásunk gyakorlatilag az Ecseri piacra változott) és felszólítottak, hogy kezdjem el zárni a szobám ajtaját, mert ki tudja milyen emberek jönnek az új lányhoz. Gondoltam túloznak, de aztán, amikor szembesültem a ténnyel, hogy a lány pasija is állandóan itt van (és azóta folyamatosan ünnepel, hogy diplomatikusan fejezzem ki magam), inkább megfogadtam a jó tanácsot.
A hétvégén nagyon mérges voltam egyébként, mert tanulni akartam, de most már nagy ívben tojok a dologra. Először is, már csak másfél hónapot kell kibírnom, addig is beszerzek néhány spéci füldugót tesómtól. Másodszor pedig, okos enged, szamár szenved. Majdnem minden második hétvégén Bécsbe fogok repülni, ha pedig nem, akkor majd felszállok a vonatra és elutazom Peter családjához, akik
Hilversum-ban laknak. Tök jó a hely és van egy külön szoba nagy ággyal és tanuló sarokkal, nem beszélve a külön fürdőszobáról, habár az esküszöm egy jégverem. A jó kis kajákat pedig már nem is említem. Eléggé unatkoznak egyébként szerintem, ezért mindig hívnak, hogy menjek, akkor is, ha Peter nincs itt, vagy meglepetésszerűen meglátogatnak. (Ilyenkor egyébként mindig az infarktus kerülget, hogy vajon akarnak tőlem valamit? És ha igen, akkor mit?)
No és hogy miért csak másfél hónapot kell kibírni? Nos ez a harmadik blokkunk, és egyben az utolsó amikor rendes tanítás van, a negyedik blokkban már csak egy kutatási óra lesz minden héten hétfőn, majd ki kell préselni magadból a szakdolgozatod. Osztottunk-szoroztunk pénzügy miniszteremmel és arra az elhatározásra jutottunk, hogy még mindig olcsóbb visszahelyezni főhadiszállásomat Bécsbe és kéthetente iderepülni a suliba, mint itt kifizetni az olcsónak számító röpke 400 Eurós albérletemet a maradék két hónapra és közben persze hazarepülni. Mert tudjátok, külön nem megy. :) Én persze szeretnék hazamenni dolgozni, de ennek nem feltétlenül van értelme, ki tudja, hogy hatna a tanulásra, szóval ezen az opción még gondolkodunk.
Egyébként a lakótársas sztoriról csak annyit, hogy az én helyzetem istenes. Fogalmazzunk úgy, hogy négy hónapot a mennyországban éltem, most pedig... hát nem is tudom...de még mindig nem a pokol. Merthogy van olyan is. Tomi, akit itt ismertem meg egy kínai párral osztozott egy kérón, akik nem hogy irtó büdös kajákat főztek (semmi, de semmi hasonlóságot nem mutatva az általunk felismert kínai étkekkel), de állandóan a hajnali órákban civakodtak és zajongtak. Bibi, a svéd lakótársam egy brazil lánnyal és annak a belga pasijával küszködik, akik a tisztaság szót hírből sem ismerik és a fél egyetemet a lakásban altatják. Az ember csak tűr és tűr, de egyszer elpattan a húr. (Bibi esetében ez a zuhany alatt történt éppen, amikor is elfogyott a meleg víz és még a villanyt is ráoltották.) Na de ez még mindig semmi mexikói csoporttársam, Maritza lakótársához képest. Azt azért tudni kell, hogy Maritza messze földön híres a nyugalmáról, szóval, amikor elmesélte, hogy az újonnan beköltözött lengyel cserediáklány konkrét drogtanyát üzemeltet a szobájában, majdnem dobtam egy hátast. Heti háromszor megy a parti, és én mondom nem füveznek! Persze a lány sosem emlékszik az előző napi eseményekre és másnap mindent szán és bán, de Maritza inkább gondolt egyet és átmeneti szállásául a könyvtárat választotta.
Nehéz ez a diákélet, én mondom. :) De ugyanakkor olyan vicces hogy huszas éveim vége felé tapasztalom meg, milyen is ez. Életemben összesen két szerelmemmel laktam együtt, egyszer pedig a barátnőmmel, amikor épp lakásfelújításban voltam, de becsület szavamra egyik sem volt ilyen embert próbáló. (Pedig ha jól belegondolok az utóbbi egyszer még össze is mosta a ruháimat! :))
