12/31/08
11/19/08
Karácsony Dubaiban
Sokat gondolkodtam ezen a karácsony dolgon és hosszas tépelődés-tanakodás után úgy döntöttem, hogy életemben először nem töltöm itthon ezt a pár napot, hanem fogom a bőröndöm és lelépek valami melegebb éghajlatra.
Nem arról van szó, hogy kőszívű lennék, de hát minek maradjak? A szüleimnek 7 gyerek után méltán van elegük ebből az ünnepből (nálunk a karácsony a nagy összeveszések és kibékülések, félreértések és neheztelések ideje). Emlékszem, egyszer anya és apa elbeszéltek egymás mellett és sikerült két karácsonyfát venni, egy évre rá pedig (okulva az előző évi dologból) egyikőjük sem vett, így 24-én este 6 órakor az egyik bátyám szerzett egy enyhén girbegurba darabot, aminek a levelei mind lehullottak mire hazaért vele. :) Ezen persze lehet egy jót nevetni, de mégiscsak...
Ezek után érthető talán, hogy sosem voltam oda annyira ezért az ünnepért, az utazás intézésében pedig végül az is lökött rajtam egyet, hogy ez lenne az első szenteste amit már felnőtt fejjel, különköltözve de mégis egyedül töltök.Ez elég szomorú, vagy a fene se tudja: végül is az én választásom. Minden amit tettem, az enyém...
Szóval. Arra gondoltunk Szilvi barátosnémmal - aki lassan háromnegyed éve Dubaiban él és az Emirates légitársaságnak dolgozik - mint stuvi -, hogy itt az ideje annak, hogy páran megmutassuk milyen egy fenyőfás-szaloncukros magyar karácsony Dubai-ban. Szilvi riadóztatta az összes kint élő barátját és meg is szervezte a szentesti bulit.
Ő egyébként az évfolyamtársam volt az egyetemen és bár hősiesen helytállt, esze ágában sem volt jogászként dolgozni. (Azaz egyszer igen: fél évig bírta a nyomást a csodálatos közszférában, majd ismét repülésre adta a fejét. :)) Még szeptemberben megvettük a jegyet - ez akkor sokat lendített a béka s....ge alatti kedvemen és nekiláttunk a vízum intézéséhez.
Ez olyannyira viccesre sikeredett, hogy arra gondoltam bemásolom ide Szilvi levelét: nevessetek csak ti is, én imádom. :)
"....Elkezdtem intézni a vízumodat, gondoltam leírom milyen itt az ügyintézés. Ahogy már említettem, múltkor 2X egy órás sorban állás után (először rossz helyre kértem számot, és ezért újból sorba kellett állnom egy másik ügyintézőhöz is és alig voltak ezren előttem) közölték velem, hogy nem állítanak vízumot ki számodra, mert nem tudom bizonyítani papíron, hogy tényleg az unokatesóm vagy és mert hajadon vagy meg fiatal. Azt ajánlották, hogy menjek át a Dnata másik épületébe, ott talán tudnak segíteni. Ma beszálltam egy taxiba és kiadtam az ukászt: Dnata Old Building. Amikor odaértem, már nem volt sor. Odamentem az ügyintézőhöz, elmondtam, hogy anyukám fiú tesójának a lánya vagy (csak hogy tudjál róla) és hogy karácsonyra jönnél ki hozzám, hogy ne legyek egyedül, és megadtam az adataidat, az útlevél másolatodat, meg az én útlevelemet. Erre a lelkem ránéz az útlevelemre és megkérdezi, hogy akkor ki ez a barna nő? Mire mondom, hogy bármily hihetetlen én. Aztán fél órával később rámutat a képedre és visszaadja nekem, hogy ez akkor én vagyok. Mondtam neki, hogy nyissa már ki a szemét, ez egy szőke nő, én meg barna vagyok. Aztán elküldött befizetni a vízum díjat, ami 673 dirham, és közölte velem, hogy be kell fizetnem 2000 dirham depositot, amit majd akkor kapok vissza, amikor elhagytad az országot. Befizettem. Aztán be kellett fizetni 40 dirham kötelező biztosítást, megtettem. Így összesen már 2700 környékén jártam, mikor kiállított egy papírt, amin csak az anyukád neve és a lakcímed volt elírva. Mondtam neki, hogy ez nem jó, mire elzavart, hogy ő férfi és ne szóljak bele, menjek inkább a másik ügyintéző ablakhoz folytatni a dolgokat.
Átmentem. Ott tovább pepecseltek, majd nagy sokára kiállítottak egy vízumot és az orrom alá tolták, hogy ellenőrizzem az adatok helyességét. Minden jó volt rajta, kivéve ez: Expire date: until december 10.
Erre nézek rájuk és azt mondom:
- De hát a barátnőm karácsonyra jön. Nem december 10-ig marad, hanem tovább.
- Akkor miért nem mondta hamarabb?
- Mondtam én a lütyő kollégájának, csak az baromira nem figyelt.
- Na és mikor van karácsony?
- Minden évben ugyanakkor, december 24-én.
- Hát akkor jöjjön hamarabb.
- De nem tud hamarabb jönni, mert már megvan a jegye, és nem tud itt maradni olyan sokáig.
Erre közölték velem, hogy akkor buktam a pénzemet. Na erre egy csöppet ideges lettem. Aztán az egyik pacák azt mondta, hogy megpróbálja törölni az egész tranzakciót a rendszerből, csak jöjjek vissza holnap reggel. Mondtam, hogy ez remek, csak nekem reggel 6-kor megy a járatom Bécsbe.
Most ott áll a dolog, hogy a pasinál hagytam a vízumodat, ami december 10-ig érvényes, ő megpróbálja sztornózni, én visszamegyek 15-én reggel és megpróbálják visszautalni a pénzemet a számlámra. Aztán pedig kezdem előröl az egészet.
Nagy nehezen lenyugodtam, elhagyom az épületet, sehol persze egy taxi sem, hiszen ide nem szívesen jönnek. Elindultam gyalog. Egyik oldalamon az autópálya, a másik oldalamon a poros építkezés, meg a füttyögő indiaiak. Mire egy szállodához értem, totál tele volt mindenem porral. Ott fogtam egy taxit, és nagy nehezen este 5-re hazaértem úgy, hogy megint elment egy napom, megint nem intéztem semmit, viszont nagyon úgy fest, hogy rövidebb lettem egy havi alap fizetésemmel. Nagyon örülök. Welcome to Dubai!
Puszillak"
U.I. Azóta azért lecsillapodtak a kedélyek és Szilvi kitartásának köszönhetően két nappal ezelőtt megérkezett a vízumom, telis-tele arab mesebetűkkel, 2009. januárjáig tartó érvényességgel. Juppppppi!!!
10/24/08
Az evezős idézet
Van egy idézet, sokszor gondolok rá. Annak ellenére, hogy Müller Pétertől származik, akit egyébként kedvelek, csak néha nekem olyan szájbarágós. Vagy nem is tudom... Picit sok...
A mondat így szól:
"Boldogság az, amikor az ember megérkezett, behúzza evezőjét és azt mondja: megérkeztem, nem megyek tovább."
Lehet, hogy igaza van és ilyenkor tényleg minden evezőt félredobunk. Egyet jobbra és egyet balra, vagy egyszerűen csak kiejtjük a kezünkből a lapátokat és többé utána sem fordulunk. Talán ez a legszebb módja az evező-ejtésnek.De addig is, azt hiszem nagyon sok tennivalónk van: körbe kell járnunk az egész világot, (nehogy lemaradjunk egy fontos részletről) be kell néznünk minden ajtón (nehogy valaki számon kérjen, miért is nem kopogtattunk be?) és el kell búcsúznunk mindenkitől (ki tudja mikor térünk vissza?).
Vannak, akiknek ez az utazás hosszú-hosszú évekig tart. És persze vannak, akik hipp-hopp hazaérkeznek. Nem tudom az enyém meddig tart, egyáltalán meg kell-e érkeznem valahová? Az is lehet, hogy a boldogság ennél sokkal egyszerűbb és magán az úton születik, észrevétlenül meglapul a zsebedben és elkísér mindenhová. :)
10/16/08
New York és Montreál - ahogy én szeretem
Nehezen találok szavakat arra, hogy leírjam mindazt, amit láttam és megtapasztaltam ebben a 8 napban... Életem eddigi legkalandosabb élménye volt ez az út, és esküszöm, hogy most nem túlzok. A bonyodalom a hétfő éjjeli érkezéssel kezdődött: a terv az volt, hogy 5 napot Katinál és Willynél töltök, akik időközben kiköltöztek a városból New Jersey-be. Ez már csak azért is jó megoldás a családok számára, mert olyan szép házak vannak itt, mint a lila akác közben: ) és a gyerekek nem egy forgalmas helyen nőnek fel, hanem jó levegőn, saját kertben, a "city" pedig fél órányira van csak. Szóval megvolt Katiék címe, az útvonal, hogy melyik vonattal jutok oda, csak éppen nagy igyekezetben az új telefonszámuk maradt el. (Én ugye pedig megígértem nekik, hogy, amint odaérek felhívom őket, hogy kijöjjenek értem az állomásra.) Este 1/2 12-kor, 24 órányi ébrenlét után (túl jó filmek voltak a repülőgépen) érkeztem meg, a vasútállomás pedig ködös, sötét és enyhén félelmetes volt. Tanakodtam magamban, hogy mitévő legyek, aztán végül - tudom, teljesen felelőtlenül - úgy döntöttem, hogy megszólítom a legkevésbé késes-elrablós gyilkosnak látszó fiatal nőt. Hát a megszólítás olyan jól sikerült, hogy egyből el is vittek a Katiékhoz, pár perc múlva pedig már nevetve álltam az ajtóban, hogy akkor én most ünnepélyesen és díszkísérettel megérkeztem...
Kedd
Kedden önkéntes munka keretében megpróbáltam visszacserélni Acyd elromlott fényképezőjét. Nem sikerült és a J&R bolt eladói nagyjából tojtak a témára, ezért gonoszkodtam egy kicsit és beírtam valami panaszkönyvfélébe. Ezután mentem a változatosság kedvéért egy másik fotós boltba, a B&H-be. Ez egyébként a legnagyobb NY-ban, (cirka 21000 m2). Hihetetlen mi van itt!!! Ez a hely utazásom egyik indoka volt, augusztus óta azon szervezkedtem, hogy megvegyek egy objektívet. Minden klappolt és klasszul ment, egy perc alatt megvolt az obi, eltüntette egy kis sapkás magyar gyerek a pénzt a bankkártyámról, de lefagyott az arcomról a mosoly, amikor a "túlméretezett áruk osztályra küldtek" és a kezembe nyomtak egy nálam majdhogynem nagyobb dobozt. Kezdődött hát a kicsomagolás, másik táskába préselés, garancia levél keresgetés és aztán a baromi nagy és nehéz táskám cipelése egész Manhattenen keresztül.
Elmentem az Apple store-ba is, hogy megnézzem mi a helyzet az új Iphone-okkal, de sajnos ez a titkos üzleti forrás a nagyszámú európai érdeklődésre (és csencselésre) való tekintettel elapadt, 2 éves hűségnyilatkozatot kell aláírni az AT&T-vel. Hihetetlen, de a nagy ügyintézéssel eltelt az egész nap, a kötelező bagel evésen és Starbuck-os megpihenésen kívül másra már nem is jutott időm.
Szerda
Az egész napot a Soho, Noho, Nolita és China Town felfedezésével töltöttem. Sikerült megkopasztanom a hitelkártyámat (jaj, a ruhák és a sok-sok könyv :)) és nagyon jót ebédeltem egy vietnámi étteremben. Egyik nagy tervem volt, hogy hamisítvány Prada és Gucci táskákat fogok vásárolni a kínaiaktól bagó pénzért, amikkel itthon majd villogni lehet, de ez sajnos nem sikerült. Mivel a kamu dolgokért itt is nagyon büntetnek és China town tele van rendőrökkel, a táskákat a boltok hátsó raktárában, lekódolt és bezárt ajtók mögött rejtegetik, ahova a turista csak néhány ellenőrző kérdés után titokban juthat be. Fojtogatott a röhögés, amikor a kis kínaiak egyszerűen csak belöktek ezekbe a titkos rejtekhelyekre én meg szabadon nézelődhettem és válogathattam. De végül egyik sem tetszett és mivel az utolsó rejtekhely, - ahova egy kínai srác vitt el és sikátorokon és koszos lépcsőházakon keresztül - már nagyon félelmetes volt, arra gondoltam, hogy talán nem erőltetném a dolgot.
Csütörtök
Reggel megnéztem Willy munkahelyét, aztán aznap már második reggelim után béreltem egy bringát a Central Park-ban. Csodaszépen sütött a nap, én pedig eltekertem az 59. utcától egészen a 110-ig és vissza. Közben megnéztem az összes tavat és szobrot, láttam a koripályát és a Belvedere kastélyt, ittam egy kávét a Boathouse Cafe-ban (itt esett Carrie Biggel a vízbe a Szex és New York-ban), etettem a mókusokat és egyszerűen csak élveztem a napot... Az ebédem sushit volt és egy egész doboz Häagen Dazs fagyi.
Délután a Museum Mile következett az Upper East side-on: Sajnos a Guggeinheim és a Zsidó múzeumok zárva voltak, viszont így legalább lelkiismeret furdalás nélkül tölthettem el 3 órát a Metropolitanban. Felsorolni is nehéz lenne mi mindent láttam itt, tele volt a múzeum Picasso és Pollock képeivel, a tetőn pedig Jef Koons szobrait állították ki. Eszméletlenül jó volt... Régi vágyam teljesült, amikor elmehettem a Public Library-ba, ami az 5. sugárúton van. Sokan nem tudják, de ez a hely mindig nyitott a nagyközönség számára, lehet olvasni az olvasótermekben és előtte a Bryant Parkban, vagy írni (híres írók módjára), kávézni és házasodni (bár ezt csak filmben lehetséges, egy bizonyos Carrie nevű lánynak, akinek velem ellentétben nem kellett lemennie a 40. utca és az 5. sugárút sarkára az igazi könyvtárhoz ahhoz, hogy visszavigye a könyveket, mert minden new york-i tudja, hogy a Public Library-ból nem lehet kölcsönözni :)).
Délután a Museum Mile következett az Upper East side-on: Sajnos a Guggeinheim és a Zsidó múzeumok zárva voltak, viszont így legalább lelkiismeret furdalás nélkül tölthettem el 3 órát a Metropolitanban. Felsorolni is nehéz lenne mi mindent láttam itt, tele volt a múzeum Picasso és Pollock képeivel, a tetőn pedig Jef Koons szobrait állították ki. Eszméletlenül jó volt... Régi vágyam teljesült, amikor elmehettem a Public Library-ba, ami az 5. sugárúton van. Sokan nem tudják, de ez a hely mindig nyitott a nagyközönség számára, lehet olvasni az olvasótermekben és előtte a Bryant Parkban, vagy írni (híres írók módjára), kávézni és házasodni (bár ezt csak filmben lehetséges, egy bizonyos Carrie nevű lánynak, akinek velem ellentétben nem kellett lemennie a 40. utca és az 5. sugárút sarkára az igazi könyvtárhoz ahhoz, hogy visszavigye a könyveket, mert minden new york-i tudja, hogy a Public Library-ból nem lehet kölcsönözni :)).
Péntek
Mivel éjfélkor indult a buszom a központi buszállomásról Montreálba, Kanadába, reggel az első dolgom volt megvenni a retúr jegyet. Kicsit szorongtam is a Soho-ban történt nagy pénzverés miatt, hogy lesz-e egy jegyre való a kártyámon, de minden rendben volt:) Willy javaslatára az egész napot Harlemben töltöttem. Sétáltam Sugarhill-ben és nézegettem a régi, csodaszép házakat.
Nem messze innen találhatod meg a City College-ot (eszméletlen szép!) és ha lejjebb sétálunk a Central Park felé, akkor belebotlunk a Columbia Egyetembe. Persze sikerült egyből kiszúrnom a jogi kart. Meglepően tapasztaltam, hogy hozzám hasonló korú és kinézetű emberek járnak ide (a remény nem veszett el!) csekély évi 40 ezer dollárért! (de igen!) és hogy egy picit én is osztozzam a felejthetetlen érzésben beültem a bőrfotelek egyikébe és ittam egy kávét (álmodozik a kisborsó). Megebédeltem a Tom's Restaurant nevű helyen, ami egy tipikus amerikai diner hamburgerrel, sültkrumplival és shakekkel. Itt forgatták néhány részét a Seinfield-nek, amit a Friends elődjeként emlegetnek. A hamburger jó volt, a pincér bunkó... mindegy...
Mielőtt visszamentem volna délután Katiékhoz, volt még egy pici időm és arra gondoltam, hogy ha már elmentem Harlembe és egy zenésszel sem találkoztam, akkor elmegyek Charlie Parker házához. Ő egyébként egy nagyon híres jazz-szaxofonos volt és valaki régen sokat mesélt nekem róla és a barátairól: Dizzy Gillespiről meg Miles Davisről. Mi több önként nézegethettem a képeiket éveken keresztül. :) Nagyon egyszerű volt eltalálni ide, a metróról leszálltam a Broadway és a Lafayette Street találkozásánál, majd lesétáltam a Tompkins Square Parkon keresztül a házhoz. A nap végére meg is állapítottam, hogy egész ügyes vagyok tájékozódásban és meg is veregettem kicsit a saját vállam, aztán fennakadtam a metró korlátban, picit sírtam és... de ezt inkább hagyjuk is...
Péntek éjjel
Sokan azt kérdezték tőlem, hogy miért vállaltam be a 7 órás buszos utat Montreálba, miért nem repültem inkább? Hát azért, mert kimenni a reptérre és vissza sem lett volna gyorsabb, csak drágább, na meg azért, mert van egy éjszakai járat így aludhatsz a buszon is (már, ha tudsz).
Amikor elmondtam a tervem Edó barátosnéméknak (őt és a férjét készültem meglátogatni némi buli és városnézés reményében), akkor egyből megkérdezte, hogy hát én nem emlékszem a kanadai buszos gyilkosra? Először azt hittem, ugrat, de aztán a google után nyúltam és hogy-hogy nem kiderült, hogy az ürge az éjszakai járaton nemes egyszerűséggel feldarabolta és megkóstolta a mellette ülőt.
Közben persze Willy idegeskedett, hogy a buszállomás tele van éjjel furcsa alakokkal és inkább jöjjön el valamelyikőjük velem, de sikerült meggyőznöm, hogy minden rendben lesz. Na igen, nagy rutinosan megérkeztem a vasútállomásra és azzal a mozdulattal körül sem nézve felszálltam a rossz vonatra... 1- 2 megálló után jöttem rá csak, hogy valami nem stimmel, de végül egyszerűen leszálltam aztán pedig fel egy másikra. Akkor már féltem, hogy lekésem a montreáli buszt, úgyhogy leintettem egy taxit (legalább ezt is kipróbáltuk) és pár perc alatt ott is voltam a buszállomáson. Hazatelefonáltam, hogy itt vagyok és megnyugodva tapasztaltam, hogy komoly sorban állás ment a buszra: mindenki péntek éjjel akart disszidálni az országból. Nagyon körültekintő vizsgálat után egy kanadai 18 éves forma fiú mellé ültem, akivel egy szót nem váltottunk ellenben 1 cm-re egymástól jól elfértünk. Én annyira kivoltam a gyilkosos történettől, hogy jobbnak láttam, ha elalszom és álmomban ér a halál (ha menni kell, hát menni kell...). Éjjel háromkor ébresztett mindenkit a sofőr, először tankolni állt meg a busz, aztán már a határon. Túl lehetett élni, tényleg.
Szombat
Reggel Edó várt az állomáson. Reggeliztünk, aztán egész nap várost néztünk. Elmentünk az Olimpiai Parkba, Old-Montreálba, a kikötőbe és a Notre Dame-ba (itt esküdött meg Céline Dion pár éve, azóta mindenki itt akar!). Ittunk kávét is egy nagyon aranyos helyen, ahol tele volt minden irtó finom cupcake tortákkal... Délután elvitt Edó a Concordia Egyetemre, ahol ő tanult illetve Feri, a férje jelenleg tanít, aztán pedig elő-vacsoráztunk a város bulizós negyedében.
Ha Kanada, akkor jégkorong - az egész utca a hipp-hopp felállított koripályáktól volt hangos. Vicces volt a majdnem 20 C-ban és a gyönyörű vérvörös őszi falevelek között. :)
Na és este... Edóéknak nagyon sok latin-amerikai barátjuk van Montreálban és persze, hogy valakinek születésnapja volt, így nem kellett nagyon erőlködni a bulizáshoz. Némi alvás után érkeztünk este 8 körül a házibuliba - már egy utcával arrébb lehetett hallani a zenét -. Volt mexikói hamburger (nagyon-nagyon jó, koriander van benne) és sok-sok innivaló. :) Hatalmas ricsaj volt, mindenki nevetett és kiabált, táncolt, rohangált én pedig csak kapkodtam a fejem. Végül hajnali kettőkor mentünk haza enyhén illuminált állapotban, másnap pedig szörnyülködtünk a bulin készült képeken. Van egy video is a vacsorakészítésről, hát még meggondolom hogy feltegyem-e? :)
Vasárnap - La Ronde
Másnap időben felkeltünk, sétálni indultunk, majd irány a vidámpark! Nyáron senki sem akart eljönni velem, úgy gondoltam itt az ideje az édes bosszúnak aztán pedig a kegyes megbocsájtásnak. A La Ronde egy hatalmas vidámpark Montreálban, közel az olimpiai parkhoz és a kaszinóhoz. Hát elmondani is nehéz, milyen szuper hely! Először is rózsaszín víz folyik a szökőkútból, van mindenféle gyerek finomság és mindenre fel lehet ülni. Egy kicsit szerencsétlen volt a helyzet, hogy pont vasárnap mentünk, így sokat kellett sorban állni, de megérte! Egyébként nem tudom, lehet, hogy ez valami sorsszszerű dolog, de ha vidámparkba megyek, valahogy Edó mindig ott van. :) Csak mi ketten voltunk bátrak, Feri jó matematikusként egy ideig még mérlegelt, aztán inkább úgy döntött, hogy fényképezni fog. Volt egy nagyon vicces rész is: estére kivilágították az egész várost és miközben ültünk a tényleg gyilkos!!! hullámvasút-féleségen (menet közben többször is készültem meghalni), hallottam ahogy Edó azt ordítja: Néééézd a gyönyörű kiláááááááááátáááááááást!!!!!
Vasárnap éjjel egy sushi bárba mentünk enni. Nagyon tetszett a hely és ahhoz képest, hogy azt hittük, most kieszünk mindenkit a vagyonából, már a második kör sushi után rosszul voltunk... Éjfélkor indult a buszom vissza New York-ba és örömmel nyugtáztam hogy ezúttal több fiatal volt körülöttem, vélhetően diákok. Már egész rutinos voltam a buszon alvásban, csak a határon ébredtem, aztán pedig a Port Authority-n. Beültem egy diner-be és megreggeliztem, aztán pedig lófráltam még egy kicsit a 34. utca körül. Visszaindultam Katiékhoz és találkoztam Willy szüleivel, akik nagyon kedvesek voltak, aztán délután megpróbáltam becsomagolni (odafelé 10 kilós volt a bőröndöm, most majdnem 25 és ebben még nem volt benne a hatlamas objektív).
Időben érkeztem a reptérre de a 35 perces metrózás alatt a kedvem egyre rosszabb lett. Nem akartam haza menni, bőröndöt húzni és dolgozni. Egyáltalán ki az, aki akar?! Csak az járt az eszemben, hogy ha most visszafordulnék, bárhol maradhatnék. De aztán győzött a félsz és az obit is haza kellett hozni, így hát csak felszálltam és 10 órával később már itthon is voltam. A nagy magyar valóságban...
Köszönet
Tudom, hogy szerencsés vagyok. Tényleg. Fantasztikus barátaim vannak, akik vendégül láttak, terelgettek és mindezt olyan művészien, hogy egyszer sem éreztem magamon a kényszert, hogy be kéne számolnom mit csináltam aznap, vagy hogy nekem bárki is megmondaná akkor most mit-merre-meddig. Azt hiszem, hogy ettől lett ilyen jó ez az út. Szóval köszönöm... tényleg...
10/2/08
Ősz New Yorkban
Van egy jó és egy rossz dolog ebben az őszben: a rossz kétség kívül az, hogy nagyon fázom, esik az eső és a múlt héten sikerült megcsúsznom, majd felbuknom a saját lábamban így mindkét térdem szilva lila és csupa plezúr. De azért akad némi jó is: ebben az évben az indián nyár (vagy ami maradt belőle) New Yorkban ér. Ezért holnap útnak is indulok. A bőrönd ismét nincs kész, a cuccaim java Budapesten maradt, de megmondom őszintén már ez sem érdekel. Már csak arra tudok gondolni, hogy gyorsan el innen, jó messzire és nehogy visszaforduljak.
De ígérem nem fogok... :)
9/16/08
Ősz, ősz, ősz
Ahogy Vasárnap este sétáltam haza, a fejemre esett egy nagy, kövér aranyszínű falevél. Eszembe jutott, hogy Ősz van. Aztán pedig a Cinege cipője, merthogy nekem sincs őszi cipőm. :)
Ettől igazán jó kedvem lett és ahogy tipegtem egymagam, nevetni kezdtem és arra gondoltam, hogy nagyon régóta nem voltam ilyen boldog. Hát mire nem jók ezek az aranyszínű falevelek?!Móra Ferenc: A cinege cipője
Vége van a nyárnak,
hűvös szelek járnak,
nagy bánata van a
cinegemadárnak.
Szeretne elmenni,
ő is útra kelni.
De cipőt az árva
sehol se tud venni.
Kapkod fűhöz-fához,
szalad a vargához,
fűzfahegyen lakó
Varjú Varga Pálhoz.
Azt mondja a varga,
nem ér ő most arra,
mert ő most a csizmát
nagyuraknak varrja.
Darunak, gólyának,
a bölömbikának,
kár, kár, kár, nem ilyen
akárki fiának!
Daru is, gólya is,
a bölömbika is,
útra kelt azóta
a búbos banka is.
Csak a cingének
szomorú az ének:
nincsen cipőcskéje
máig se szegénynek.
Keresi-kutatja,
repül gallyrul gallyra:
"Kis cipőt, kis cipőt!" -
egyre csak azt hajtja.
Vége van a nyárnak,
hűvös szelek járnak,
nagy bánata van a
cinegemadárnak.
Szeretne elmenni,
ő is útra kelni.
De cipőt az árva
sehol se tud venni.
Kapkod fűhöz-fához,
szalad a vargához,
fűzfahegyen lakó
Varjú Varga Pálhoz.
Azt mondja a varga,
nem ér ő most arra,
mert ő most a csizmát
nagyuraknak varrja.
Darunak, gólyának,
a bölömbikának,
kár, kár, kár, nem ilyen
akárki fiának!
Daru is, gólya is,
a bölömbika is,
útra kelt azóta
a búbos banka is.
Csak a cingének
szomorú az ének:
nincsen cipőcskéje
máig se szegénynek.
Keresi-kutatja,
repül gallyrul gallyra:
"Kis cipőt, kis cipőt!" -
egyre csak azt hajtja.
9/11/08
Juci Budapestre költözik
Most nem egy nyaralásról írok, ellenben ez is egy utazás...
Csak éppen másmilyen... És sokkal nehezebb. Lassan egy hete vagyok Pesten. Furcsa még belegondolni is... Persze le sem tagadhatnám magam, minden kérdésre, ami úgy kezdődik "Akkor most te végleg ideköltöztél?" hevesen rázni kezdem a fejem, mintha én nem is laknék itt és mindenkinek nagyüzemben mesélem, hogy minden hétvégén haza fogok menni Szegedre. (Zsuzsi barátnőm figyelmeztetett, hogy ez kb. 3 hónapig lesz így, aztán szépen lassan elfelejtek majd visszajárni...) Nagyon nehéz volt rászánni magam arra, hogy eljöjjek. Azt hittem, hogy sokkal egyszerűbben fog menni a dolog és a bonyodalmat maximum az előző munkám befejezése fogja okozni, de tévedtem. Az egyetlen gondot én okoztam saját magamnak. Mert nagyon jó felfogni és felérni ésszel hogy mi visz előre az életben és a munkádban, de más dolog megválni azoktól az emberektől, akiket megszoktál magad körül és szeretsz. Ez pedig néha napján nagyon tud fájni... (főleg a kisborsóknak). Azt hiszem azért alakult így, hogy az utolsó napokban boldogan maradtam bent az irodában dolgozni késő estig és munkából hazafelé valahogy folyton elpityeregnem magam a buszon (pedig én próbáltam visszatartani).
Búcsúzkodni sem akartam: egyrészt azért, mert hiába vagyok most már 27 éves, még mindig nem sikerült megtanulnom kimondanom dolgokat, kezelni a nehéz pillanatokat és megölelni másokat, amikor annak helye van, másrészt azért, mert, ha elbúcsúztam volna az tényleg azt jelentené, hogy én akkor most végleg elmegyek.
Az új munkámról egyenlőre nem tudok sokat írni, hiszen csak most kezdtem, de mindenki kedves és előzékeny. Nagyon jók a körülmények és sokat tanulhatok. Kicsit azért aggódom, mert éves bérletet és beléptető kártyát kaptam. Mivel ezek pici és egy csöppet sem nehéz dolgok nagyon könnyű őket elveszíteni, a biztonsági oktatáson viszont nem volt merszem megkérdezni hogy mivel büntetik a szétszórt dolgozókat. :(
Fogalmam sincs, hogyan fognak alakulni a dolgok, de elhatároztam hogy úgy fogok tenni mintha ez a költözés is csak egy utazás lenne. Hiszen az utazást mint olyat nagyon-nagyon szeretem. Voltam már futni a Margit szigeten, ettünk a Kyoto-ban (nagyon jó a sushi), megnéztem a Szent István Bazilikát, pénteken pedig bulizni megyünk Adéllal.
Most pedig elmegyek és írok egy képeslapot a többieknek a szokásos szöveggel: üdvözletem küldöm Budapestről a Duna partjáról...
Búcsúzkodni sem akartam: egyrészt azért, mert hiába vagyok most már 27 éves, még mindig nem sikerült megtanulnom kimondanom dolgokat, kezelni a nehéz pillanatokat és megölelni másokat, amikor annak helye van, másrészt azért, mert, ha elbúcsúztam volna az tényleg azt jelentené, hogy én akkor most végleg elmegyek.
Az új munkámról egyenlőre nem tudok sokat írni, hiszen csak most kezdtem, de mindenki kedves és előzékeny. Nagyon jók a körülmények és sokat tanulhatok. Kicsit azért aggódom, mert éves bérletet és beléptető kártyát kaptam. Mivel ezek pici és egy csöppet sem nehéz dolgok nagyon könnyű őket elveszíteni, a biztonsági oktatáson viszont nem volt merszem megkérdezni hogy mivel büntetik a szétszórt dolgozókat. :(
Fogalmam sincs, hogyan fognak alakulni a dolgok, de elhatároztam hogy úgy fogok tenni mintha ez a költözés is csak egy utazás lenne. Hiszen az utazást mint olyat nagyon-nagyon szeretem. Voltam már futni a Margit szigeten, ettünk a Kyoto-ban (nagyon jó a sushi), megnéztem a Szent István Bazilikát, pénteken pedig bulizni megyünk Adéllal.
Most pedig elmegyek és írok egy képeslapot a többieknek a szokásos szöveggel: üdvözletem küldöm Budapestről a Duna partjáról...
8/11/08
Hétvége Németországban és Hollandiában
Köln vagy Kölsch?
Csütörtökön munka után indultam a reptérre. Nevettem is magamon, mert bepakolnom nem sikerült, így a bőröndből majdnemhogy minden, de minden hiányzott. Ahogy csattogtam kifelé az irodából, még utánam szóltak a többiek, hogy már megint hova utazom? Hát igen, nem egyszerűek ezek a nemzetközi kapcsolatok... :)
Az első két napot Kölnben töltöttük, sétáltunk nagyokat, gyönyörködtünk a Dómban, a Ludwig Múzeumban és Picassoban, na és az üzletekben. :) Kicsit sajnáltam, hogy nem februárban jöttem ide, mert ekkor rendezik meg a Kölni Karnevált, amiről sokan nem tudják, de a világ egyik legnagyobb hagyományőrző ünnepe! Nem viccelek, ezt a rendezvényt mindenki véresen komolyan veszi, rangra és korra való tekintet nélkül, szinte mindenki jól megválogatott jelmezbe bújik. Legrosszabb esetben felvesz egy jelzésértékű kalapot. Maskarába bújnak a konszolidált idős párok és a fiatalok is. Még a gyerekeket is beöltöztetik...
A kölnivíz háza
Nagyon szuper volt a Glockengasse 4711... A rendkívül okos franciák, hogy könnyebben tájékozódjanak anno kitalálták, hogy Köln házait megszámozzák. Így kapta ez a hely a 4711-es házszámot, s vált később a világhírű parfüm, a Farina márkanevévé. Gyönyörűen felújították az épületet, egyszerűen szemet gyönyörködtető volt... Érdemes megnézni a kölnivíz történetét bemutató kiállítást és vásárolni (gatni) egy picikét.
Csokit?
Szerettem volna elmenni a Lindt (korábban Stollwerck) csoki múzeumába, amit 1993-ban nyitottak meg, de sajnos zárva volt... Pedig azt olvastam, hogy van egy baromi nagy csoki szökőkút, ahol naponta 200 kg csoki "folyik ki". És igen, enni is lehet...
Összességében nagyon jól éreztük magunkat, bármerre sétáltunk a Rajna-parton, minden tele volt kávézókkal, sörözőkkel, kocsmákkal, ahol hangosan szólt a jazz zene. Nem éreztem az embereken sem azt a tipikus szigorú, pontos, precíz tekintetet sem, sőt... Szorgosan kortyolgatta mindenki a Kölsch-ét (ez az a híres helyi sör) a kétdecis poharából. (De miért kétdecis?!)
Maastricht
Ha Hollandiára gondolok, picit mindig összeszorul a szívem: pár évvel ezelőtt majdnem jelentkeztem az Erasmus egyetemre Rotterdamba, hogy nemzetközi jogot tanuljak. (Hát igen, úgy tűnik, hogy ez a nemzetközi jog dolog visszatérő emlék az én életemben. :) A diplomaosztó után el is mentünk megnézni a várost, szuper helyen laktunk, tetszett a környék , a szorgos kikötő és Hollandia nyitottsága a jóra, a zenére, a bevándorlókra... Végül az egész terv meghiúsult és én azóta is szomorúan gondolok a tulipánokra és a sok-sok szélmalomra Kinderdijk-ben...
Köln nagyon közel van Maastricht-hoz, így az jutott eszembe, hogy ha már adott a lehetőség, itt is elidőzhetünk egy picit és sétálunk egyet a Maas partján. Maastricht hallatán szerintem sokaknak csak az 1991-es szerződés jut eszébe, amellyel létrejött az Európai unió. De azért van más is ebben a kb. 120 000 főt számláló városban: bevásárlóturizmus lányoknak, karnevál, a Miasszonyunk Bazilika és sok-sok kulináris élmény... Nagyon szép volt az idő, amikor megérkeztünk, így az egész napot ellógtuk: egyik kávézóból a másikba mentünk, napoztunk a téren és hazaindulás előtt vásároltunk is.
Hát, így telt el ez a hosszú hétvége, amit egy cseppet sem bánok. Kis szépséghibája a dolognak, hogy idő hiányában haza nem sikerült mennem, így hétfőn ugyanazzal a bőrönddel érkeztem be a munkahelyemre, amivel távoztam előző csütörtökön. :)
7/12/08
Nyaralás Olaszországban
Lo Stivale - A csizma
Több dolog is van, amit nagyon - nagyon szeretek Olaszországban: a Dolce Vita és Anita Ekberg, az Illy kávé, az Asti Cinzano pezsgő és a Sixtus-i kápolna. Egyszer olvastam valahol, hogy eredetileg pápa nem is igazán akarta ilyen nagyra azt a bizonyos freskót, de Michelangelo addig erősködött amíg II. Gyula megunta a vitát, és közölte vele, hogy innentől kezdve nem érdekli a dolog, csináljon amit akar. Nahát ebből a ráhagyásból született meg a világ legnagyobb egybefüggő freskója, és ekkor szerettem meg az akaratos olaszokat. :)
Július 7-én indultunk hatan Olaszországba, ezúttal a Garda-tó volt az úti cél.
Figyeltem a többieket az elinduláskor. Fészkelődtem, ficeregtem, aztán a szokott módon elaludtam és legközelebb Salzburgban ébredtem fel.
Én már időben felkészültem mindenre: vittem magammal túrázós szerelést, fürdőruhát, Észak- Olaszország helyett Róma könyvet (a költözködésben azt hiszem az előbbi elveszett) és egy belépő jegyet Gardaland-be arra az esetre, ha mégis sikerülne meggyőznöm a többieket a vidámpark előnyeiről. A Gardaland dolog és a strand érdeklődés hiányában elmaradtak, viszont voltunk egy halom gyönyörűséges helyen és pizzát is ettünk szinte minden nap.
A szállásunk Arcotól kb. 20 km-re volt egy szuper kempingben, amit azt hiszem hogy mutogatni kellene, annyira rendben találtunk mindent. Nem volt benne semmi fényűzés, gyönyörű kert, helyes kis pizzázó a ház aljában, a lehető legegyszerűbben rendezték be, de lerítt a helyről, hogy odafigyelnek rá és tisztán tartják.
Amikor megkaptuk az apartmant, egy ideig barátkoztam a gondolattal. Volt egy nappali, benne a konyhával, egy mini háló, hálónak megfelelő nagyságú fürdő, erkély, mi pedig hatan. Végül mi hárman lányok a hálóban (a legkisebb a földön, mert az apukája már évekkel ezelőtt megmutatta neki, hogy hogyan is kell jót aludni a polifoamon), egy fiú sátorban, a másik az erkélyen (bátor!), a nap győztese pedig kétségtelenül a harmadik volt, aki a kihúzható, king-size kanapén nyomult egyedül. (Reggelre már nem irigyeltem annyira, amikor rájöttem, hogy az ágy vége erősen felfelé hajlik és Jani gyakorlatilag felpócolt lábakkal töltötte el az egész éjszakát.)
Arco egyébként tele van hangulatos kis utcákkal és kávézókkal, na meg persze van egy tulipános vár is, amit még a Scaligeri család épített. A hely egyébként az Alpok egyik legnagyobb mászó paradicsoma, minden második bolt hegymászó felszerelést árult.
Elmentünk Riva del Garda-ba is. (Itt nem strandoltunk ugye, pedig azt gondoltam, hogy végre majd most!) Vigasztalt a tudat, hogy eléggé fújt a szél és a víz nagyon hidegnek tűnt. Mindezek ellenére tele volt a strand lila szájú gyerekekkel és a kevésbé bátor szülőkkel, akik a tópart mentén lévő sétányról lesték őket.
Ezt a helyet azért szeretik annyira a turisták, mert ideális a hegyekbe induló túrák számára, a közeli tóparton pedig lehet fürödni és pihengetni. Igazából nem tudom, hogy ugyan miben fáradtunk bele annyira, de mire egy- két óra múlva leültünk egy kávézó teraszára mindenki elég rosszul nézett ki, nekem pedig baromi rossz kedvem lett.
Hazafelé megálltunk a Toblinoban, ahol találtunk egy kb. 13. századi kastélyt, ami étteremként működött. Egyszerűen elképesztő volt a kilátás és csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó lenne egy ilyen helyen ébredni minden reggel… Szemben a hellyel hatalmas szőlős lugasokat láttunk, de sajnos az étterembe bemenni nem tudtunk, mert persze hogy zárva volt.
Voltunk Veronában is az egyik nap (nem tudom pontosan melyik is volt az, mert nagyon egybefolyt minden). Tetszett az egész város hangulata és a sok- sok gyönyörűséges kirakat. Megegyeztünk, hogy lesz szabad program is, aminek nagyon örültem, mert sikerült végre lelkiismeret-furdalás nélkül korzóznom egyik ruhás boltból a másikba. Persze nem volt szerencsém, egy használható és megfizethető darabot sem találtam…
Megnéztük Júlia erkélyét is. Nem akarok ünneprontó lenni, de elég kiábrándító volt, hogy a falon minden névre öt újabb volt ráfirkálva és tolongtak az emberek, miközben egy-egy szerencsétlen turista végre kijutott az erkélyre és szépségkirálynőket meghazudtolva integetett a tömeg felé.
Inkább bevonultam egy szuper kis boltba, ahol kötényekre hímeztek neveket és rajzokat. Csináltattam is egy "Búza Virág a nap szakácsa" feliratos mini kötényt, ami annyira tetszett, hogy hazafelé úton boldog-boldogtalannak megmutattam.
Aztán a többiek elmentek megnézni az Arénát, ahova hihetetlen, de állítólag 22 ezer ember fér be. Próbáltam rávenni a lányokat, hogy ugyan fényképezkedjenek már le a kevésbé jóképű gladiátor utánzatokkal, de hát ezen az úton nem igazán sikerült bebizonyítani, hogy milyen meggyőző tudok lenni.
Az egész nyaralás alatt azon gondolkodtam, hogy ugyan mikor megyünk el, hogy végigjárjuk a mi Via Ferratánkat? Az első három napon még felhoztam a témát, a harmadiktól viszont már csak bánatosan nézegettem a csomagtartóban a karabinereket és köteleket. Egyébként a via ferrata olyan hegyi utat jelent, amin azért van segítség a túrázóknak: fém kábelekkel, létrákkal, hidakkal és lépőfokokkal teszik lehetővé az előrehaladást. Az a jellemző ezekre a hegyi útvonalakra, hogy a kiépített Via Ferrata részek nélkül csak képzett sziklamászók tudnak felmenni, na meg az, hogy az ilyesfajta túrázáshoz is kell a kondi, a gyakorlat, megfelelő fizikum és felszerelés.
Én egész életemben egyszer másztam műfalat, annak is már - kimondani is szörnyű - de 6 éve, amikor is Amerikában tartottak egy ACU napot. Észveszejtően jó volt!!! Szóval a helyzet az, hogy a via ferrataból nem lett semmi, mert lentről elég nehéznek tűnt az út, de helyette elmentünk egy másik túrára, ami azt hiszem mindannyiunkat kárpótolt.
A hely neve Madonna di Campiglio. Az alapfelállás egyszerű volt: felmentünk egy felvonóval, aztán szépen lesétáltunk nagy komótosan. A táj gyönyörű volt, legszívesebben sátrat vertem volna, hogy ott aludjak, aztán eszembe jutottak a medvék és egyéb kedves állatok… Szóval mindenkinek csak javasolni tudom, hogy akár síelni akár túrázni de jöjjön el ide, mert megéri.
Végül az ötödik napon indultunk vissza, túl néhány sikertelen társasjátékos - este próbálkozáson, (Monopolyt soha de soha többet!!!) és bevallom őszintén nem sok kedvem volt hazajönni. Azt hiszem szívesebben kiszálltam volna bármelyik benzinkúton, csakhogy ne kelljen újra nekiállni dolgozni, ehessek még egy pizzát és legyűrjek még egy hamisíthatatlan olasz citromos fagyit… Hát búcsú veled édes élet…
Számvetés
Én már időben felkészültem mindenre: vittem magammal túrázós szerelést, fürdőruhát, Észak- Olaszország helyett Róma könyvet (a költözködésben azt hiszem az előbbi elveszett) és egy belépő jegyet Gardaland-be arra az esetre, ha mégis sikerülne meggyőznöm a többieket a vidámpark előnyeiről. A Gardaland dolog és a strand érdeklődés hiányában elmaradtak, viszont voltunk egy halom gyönyörűséges helyen és pizzát is ettünk szinte minden nap.
Arco és Riva del Garda
A szállásunk Arcotól kb. 20 km-re volt egy szuper kempingben, amit azt hiszem hogy mutogatni kellene, annyira rendben találtunk mindent. Nem volt benne semmi fényűzés, gyönyörű kert, helyes kis pizzázó a ház aljában, a lehető legegyszerűbben rendezték be, de lerítt a helyről, hogy odafigyelnek rá és tisztán tartják.
Amikor megkaptuk az apartmant, egy ideig barátkoztam a gondolattal. Volt egy nappali, benne a konyhával, egy mini háló, hálónak megfelelő nagyságú fürdő, erkély, mi pedig hatan. Végül mi hárman lányok a hálóban (a legkisebb a földön, mert az apukája már évekkel ezelőtt megmutatta neki, hogy hogyan is kell jót aludni a polifoamon), egy fiú sátorban, a másik az erkélyen (bátor!), a nap győztese pedig kétségtelenül a harmadik volt, aki a kihúzható, king-size kanapén nyomult egyedül. (Reggelre már nem irigyeltem annyira, amikor rájöttem, hogy az ágy vége erősen felfelé hajlik és Jani gyakorlatilag felpócolt lábakkal töltötte el az egész éjszakát.)
Arco egyébként tele van hangulatos kis utcákkal és kávézókkal, na meg persze van egy tulipános vár is, amit még a Scaligeri család épített. A hely egyébként az Alpok egyik legnagyobb mászó paradicsoma, minden második bolt hegymászó felszerelést árult.
Elmentünk Riva del Garda-ba is. (Itt nem strandoltunk ugye, pedig azt gondoltam, hogy végre majd most!) Vigasztalt a tudat, hogy eléggé fújt a szél és a víz nagyon hidegnek tűnt. Mindezek ellenére tele volt a strand lila szájú gyerekekkel és a kevésbé bátor szülőkkel, akik a tópart mentén lévő sétányról lesték őket.
Ezt a helyet azért szeretik annyira a turisták, mert ideális a hegyekbe induló túrák számára, a közeli tóparton pedig lehet fürödni és pihengetni. Igazából nem tudom, hogy ugyan miben fáradtunk bele annyira, de mire egy- két óra múlva leültünk egy kávézó teraszára mindenki elég rosszul nézett ki, nekem pedig baromi rossz kedvem lett.
Hazafelé megálltunk a Toblinoban, ahol találtunk egy kb. 13. századi kastélyt, ami étteremként működött. Egyszerűen elképesztő volt a kilátás és csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó lenne egy ilyen helyen ébredni minden reggel… Szemben a hellyel hatalmas szőlős lugasokat láttunk, de sajnos az étterembe bemenni nem tudtunk, mert persze hogy zárva volt.
Verona
Voltunk Veronában is az egyik nap (nem tudom pontosan melyik is volt az, mert nagyon egybefolyt minden). Tetszett az egész város hangulata és a sok- sok gyönyörűséges kirakat. Megegyeztünk, hogy lesz szabad program is, aminek nagyon örültem, mert sikerült végre lelkiismeret-furdalás nélkül korzóznom egyik ruhás boltból a másikba. Persze nem volt szerencsém, egy használható és megfizethető darabot sem találtam…
Megnéztük Júlia erkélyét is. Nem akarok ünneprontó lenni, de elég kiábrándító volt, hogy a falon minden névre öt újabb volt ráfirkálva és tolongtak az emberek, miközben egy-egy szerencsétlen turista végre kijutott az erkélyre és szépségkirálynőket meghazudtolva integetett a tömeg felé.
Inkább bevonultam egy szuper kis boltba, ahol kötényekre hímeztek neveket és rajzokat. Csináltattam is egy "Búza Virág a nap szakácsa" feliratos mini kötényt, ami annyira tetszett, hogy hazafelé úton boldog-boldogtalannak megmutattam.
Aztán a többiek elmentek megnézni az Arénát, ahova hihetetlen, de állítólag 22 ezer ember fér be. Próbáltam rávenni a lányokat, hogy ugyan fényképezkedjenek már le a kevésbé jóképű gladiátor utánzatokkal, de hát ezen az úton nem igazán sikerült bebizonyítani, hogy milyen meggyőző tudok lenni.
Via Ferrata helyett Madonna di Campiglio
Az egész nyaralás alatt azon gondolkodtam, hogy ugyan mikor megyünk el, hogy végigjárjuk a mi Via Ferratánkat? Az első három napon még felhoztam a témát, a harmadiktól viszont már csak bánatosan nézegettem a csomagtartóban a karabinereket és köteleket. Egyébként a via ferrata olyan hegyi utat jelent, amin azért van segítség a túrázóknak: fém kábelekkel, létrákkal, hidakkal és lépőfokokkal teszik lehetővé az előrehaladást. Az a jellemző ezekre a hegyi útvonalakra, hogy a kiépített Via Ferrata részek nélkül csak képzett sziklamászók tudnak felmenni, na meg az, hogy az ilyesfajta túrázáshoz is kell a kondi, a gyakorlat, megfelelő fizikum és felszerelés.
Én egész életemben egyszer másztam műfalat, annak is már - kimondani is szörnyű - de 6 éve, amikor is Amerikában tartottak egy ACU napot. Észveszejtően jó volt!!! Szóval a helyzet az, hogy a via ferrataból nem lett semmi, mert lentről elég nehéznek tűnt az út, de helyette elmentünk egy másik túrára, ami azt hiszem mindannyiunkat kárpótolt.
A hely neve Madonna di Campiglio. Az alapfelállás egyszerű volt: felmentünk egy felvonóval, aztán szépen lesétáltunk nagy komótosan. A táj gyönyörű volt, legszívesebben sátrat vertem volna, hogy ott aludjak, aztán eszembe jutottak a medvék és egyéb kedves állatok… Szóval mindenkinek csak javasolni tudom, hogy akár síelni akár túrázni de jöjjön el ide, mert megéri.
Végül az ötödik napon indultunk vissza, túl néhány sikertelen társasjátékos - este próbálkozáson, (Monopolyt soha de soha többet!!!) és bevallom őszintén nem sok kedvem volt hazajönni. Azt hiszem szívesebben kiszálltam volna bármelyik benzinkúton, csakhogy ne kelljen újra nekiállni dolgozni, ehessek még egy pizzát és legyűrjek még egy hamisíthatatlan olasz citromos fagyit… Hát búcsú veled édes élet…
Számvetés
Ismét megtanultam hogy nem kell másik kontinensre utazni ahhoz, hogy valami igazán szépet lássak , de ami még fontosabb az az, hogy nem csak a kilátásért mászunk fel egy hegyre. Ahogy Bofa mondaná: "Ahogy a Nap föl-le, giccses, de bejön."
6/16/08
Books
Books I have recently read and can recommend:
Kitchen by Banana Yoshimoto
The diary of an unreasonable man by Madhav Matur
Eat, pray, love by Elizabeth Gilbert
Intimacy by Osho
The Japanese wife by Kunal Basu
Switch Bitch by Ronald Dahl
Detention Point by Dan Brown
Good bye Tsugumi by Banana Yoshimoto
Kitchen by Banana Yoshimoto
The diary of an unreasonable man by Madhav Matur
Eat, pray, love by Elizabeth Gilbert
Intimacy by Osho
The Japanese wife by Kunal Basu
Switch Bitch by Ronald Dahl
Detention Point by Dan Brown
Good bye Tsugumi by Banana Yoshimoto
A thousand splendid suns by Khaled Hosseini
The kindly ones by Jonathan Littel
Intimacy by Osho
Intimacy by Osho
Eating India by Chirita Banerji
A long way down by Nick Hornby (it was nearly impossible to put down)
The wasp factory by Ian Banks
Shutter Island by Dennis Lehane
The wasp factory by Ian Banks
Shutter Island by Dennis Lehane
Death at intervals by José Saramago
Lovely bones by Alice Sebold
Slightly out of focus by Robert Capa
Armageddon in reptrospect by Kurt Vonnegut
Books I am reading now:
Water for Elephants by Sara Gruen
Books I need to have ASAP:
Lost on Planet China: The Strange and True Story of One Man's Attempt to Understand the World's Most Mystifying Nation, or How He Became Comfortable eating live squid by J.Maarten Trost
Water for Elephants by Sara Gruen
Books I need to have ASAP:
Lost on Planet China: The Strange and True Story of One Man's Attempt to Understand the World's Most Mystifying Nation, or How He Became Comfortable eating live squid by J.Maarten Trost
5/2/08
Contact
Kérdésed van, kommentálni szeretnél vagy csak beköszönni? Emailben megtalálsz.
Do you have a question or just want to say hello? I would love to hear from you!
Email: juciutja@gmail.com
Facebook: Juci's journey
Twitter: @jucisjourney
5/1/08
Journeys of the year
West-Coast road trip, USA
San Fransisco - Santa Cruz- Monterey - Carmel - Big Sur- San Simeon- Santa Maria- Santa Barbara - Los Angeles - Carmel- Grand Canyon - Las Vegas
28 Marc - 01 April, 2012
Washington D.C, USA
Summer 2012 (TBC)
Puerto Rico Backpacking
14 - 21 September, 2012
Crete, Greece
