Lo Stivale - A csizma
Több dolog is van, amit nagyon - nagyon szeretek Olaszországban: a Dolce Vita és Anita Ekberg, az Illy kávé, az Asti Cinzano pezsgő és a Sixtus-i kápolna. Egyszer olvastam valahol, hogy eredetileg pápa nem is igazán akarta ilyen nagyra azt a bizonyos freskót, de Michelangelo addig erősködött amíg II. Gyula megunta a vitát, és közölte vele, hogy innentől kezdve nem érdekli a dolog, csináljon amit akar. Nahát ebből a ráhagyásból született meg a világ legnagyobb egybefüggő freskója, és ekkor szerettem meg az akaratos olaszokat. :)
Július 7-én indultunk hatan Olaszországba, ezúttal a Garda-tó volt az úti cél.
Figyeltem a többieket az elinduláskor. Fészkelődtem, ficeregtem, aztán a szokott módon elaludtam és legközelebb Salzburgban ébredtem fel.
Én már időben felkészültem mindenre: vittem magammal túrázós szerelést, fürdőruhát, Észak- Olaszország helyett Róma könyvet (a költözködésben azt hiszem az előbbi elveszett) és egy belépő jegyet Gardaland-be arra az esetre, ha mégis sikerülne meggyőznöm a többieket a vidámpark előnyeiről. A Gardaland dolog és a strand érdeklődés hiányában elmaradtak, viszont voltunk egy halom gyönyörűséges helyen és pizzát is ettünk szinte minden nap.
A szállásunk Arcotól kb. 20 km-re volt egy szuper kempingben, amit azt hiszem hogy mutogatni kellene, annyira rendben találtunk mindent. Nem volt benne semmi fényűzés, gyönyörű kert, helyes kis pizzázó a ház aljában, a lehető legegyszerűbben rendezték be, de lerítt a helyről, hogy odafigyelnek rá és tisztán tartják.
Amikor megkaptuk az apartmant, egy ideig barátkoztam a gondolattal. Volt egy nappali, benne a konyhával, egy mini háló, hálónak megfelelő nagyságú fürdő, erkély, mi pedig hatan. Végül mi hárman lányok a hálóban (a legkisebb a földön, mert az apukája már évekkel ezelőtt megmutatta neki, hogy hogyan is kell jót aludni a polifoamon), egy fiú sátorban, a másik az erkélyen (bátor!), a nap győztese pedig kétségtelenül a harmadik volt, aki a kihúzható, king-size kanapén nyomult egyedül. (Reggelre már nem irigyeltem annyira, amikor rájöttem, hogy az ágy vége erősen felfelé hajlik és Jani gyakorlatilag felpócolt lábakkal töltötte el az egész éjszakát.)
Arco egyébként tele van hangulatos kis utcákkal és kávézókkal, na meg persze van egy tulipános vár is, amit még a Scaligeri család épített. A hely egyébként az Alpok egyik legnagyobb mászó paradicsoma, minden második bolt hegymászó felszerelést árult.
Elmentünk Riva del Garda-ba is. (Itt nem strandoltunk ugye, pedig azt gondoltam, hogy végre majd most!) Vigasztalt a tudat, hogy eléggé fújt a szél és a víz nagyon hidegnek tűnt. Mindezek ellenére tele volt a strand lila szájú gyerekekkel és a kevésbé bátor szülőkkel, akik a tópart mentén lévő sétányról lesték őket.
Ezt a helyet azért szeretik annyira a turisták, mert ideális a hegyekbe induló túrák számára, a közeli tóparton pedig lehet fürödni és pihengetni. Igazából nem tudom, hogy ugyan miben fáradtunk bele annyira, de mire egy- két óra múlva leültünk egy kávézó teraszára mindenki elég rosszul nézett ki, nekem pedig baromi rossz kedvem lett.
Hazafelé megálltunk a Toblinoban, ahol találtunk egy kb. 13. századi kastélyt, ami étteremként működött. Egyszerűen elképesztő volt a kilátás és csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó lenne egy ilyen helyen ébredni minden reggel… Szemben a hellyel hatalmas szőlős lugasokat láttunk, de sajnos az étterembe bemenni nem tudtunk, mert persze hogy zárva volt.
Voltunk Veronában is az egyik nap (nem tudom pontosan melyik is volt az, mert nagyon egybefolyt minden). Tetszett az egész város hangulata és a sok- sok gyönyörűséges kirakat. Megegyeztünk, hogy lesz szabad program is, aminek nagyon örültem, mert sikerült végre lelkiismeret-furdalás nélkül korzóznom egyik ruhás boltból a másikba. Persze nem volt szerencsém, egy használható és megfizethető darabot sem találtam…
Megnéztük Júlia erkélyét is. Nem akarok ünneprontó lenni, de elég kiábrándító volt, hogy a falon minden névre öt újabb volt ráfirkálva és tolongtak az emberek, miközben egy-egy szerencsétlen turista végre kijutott az erkélyre és szépségkirálynőket meghazudtolva integetett a tömeg felé.
Inkább bevonultam egy szuper kis boltba, ahol kötényekre hímeztek neveket és rajzokat. Csináltattam is egy "Búza Virág a nap szakácsa" feliratos mini kötényt, ami annyira tetszett, hogy hazafelé úton boldog-boldogtalannak megmutattam.
Aztán a többiek elmentek megnézni az Arénát, ahova hihetetlen, de állítólag 22 ezer ember fér be. Próbáltam rávenni a lányokat, hogy ugyan fényképezkedjenek már le a kevésbé jóképű gladiátor utánzatokkal, de hát ezen az úton nem igazán sikerült bebizonyítani, hogy milyen meggyőző tudok lenni.
Az egész nyaralás alatt azon gondolkodtam, hogy ugyan mikor megyünk el, hogy végigjárjuk a mi Via Ferratánkat? Az első három napon még felhoztam a témát, a harmadiktól viszont már csak bánatosan nézegettem a csomagtartóban a karabinereket és köteleket. Egyébként a via ferrata olyan hegyi utat jelent, amin azért van segítség a túrázóknak: fém kábelekkel, létrákkal, hidakkal és lépőfokokkal teszik lehetővé az előrehaladást. Az a jellemző ezekre a hegyi útvonalakra, hogy a kiépített Via Ferrata részek nélkül csak képzett sziklamászók tudnak felmenni, na meg az, hogy az ilyesfajta túrázáshoz is kell a kondi, a gyakorlat, megfelelő fizikum és felszerelés.
Én egész életemben egyszer másztam műfalat, annak is már - kimondani is szörnyű - de 6 éve, amikor is Amerikában tartottak egy ACU napot. Észveszejtően jó volt!!! Szóval a helyzet az, hogy a via ferrataból nem lett semmi, mert lentről elég nehéznek tűnt az út, de helyette elmentünk egy másik túrára, ami azt hiszem mindannyiunkat kárpótolt.
A hely neve Madonna di Campiglio. Az alapfelállás egyszerű volt: felmentünk egy felvonóval, aztán szépen lesétáltunk nagy komótosan. A táj gyönyörű volt, legszívesebben sátrat vertem volna, hogy ott aludjak, aztán eszembe jutottak a medvék és egyéb kedves állatok… Szóval mindenkinek csak javasolni tudom, hogy akár síelni akár túrázni de jöjjön el ide, mert megéri.
Végül az ötödik napon indultunk vissza, túl néhány sikertelen társasjátékos - este próbálkozáson, (Monopolyt soha de soha többet!!!) és bevallom őszintén nem sok kedvem volt hazajönni. Azt hiszem szívesebben kiszálltam volna bármelyik benzinkúton, csakhogy ne kelljen újra nekiállni dolgozni, ehessek még egy pizzát és legyűrjek még egy hamisíthatatlan olasz citromos fagyit… Hát búcsú veled édes élet…
Számvetés
Én már időben felkészültem mindenre: vittem magammal túrázós szerelést, fürdőruhát, Észak- Olaszország helyett Róma könyvet (a költözködésben azt hiszem az előbbi elveszett) és egy belépő jegyet Gardaland-be arra az esetre, ha mégis sikerülne meggyőznöm a többieket a vidámpark előnyeiről. A Gardaland dolog és a strand érdeklődés hiányában elmaradtak, viszont voltunk egy halom gyönyörűséges helyen és pizzát is ettünk szinte minden nap.
Arco és Riva del Garda
A szállásunk Arcotól kb. 20 km-re volt egy szuper kempingben, amit azt hiszem hogy mutogatni kellene, annyira rendben találtunk mindent. Nem volt benne semmi fényűzés, gyönyörű kert, helyes kis pizzázó a ház aljában, a lehető legegyszerűbben rendezték be, de lerítt a helyről, hogy odafigyelnek rá és tisztán tartják.
Amikor megkaptuk az apartmant, egy ideig barátkoztam a gondolattal. Volt egy nappali, benne a konyhával, egy mini háló, hálónak megfelelő nagyságú fürdő, erkély, mi pedig hatan. Végül mi hárman lányok a hálóban (a legkisebb a földön, mert az apukája már évekkel ezelőtt megmutatta neki, hogy hogyan is kell jót aludni a polifoamon), egy fiú sátorban, a másik az erkélyen (bátor!), a nap győztese pedig kétségtelenül a harmadik volt, aki a kihúzható, king-size kanapén nyomult egyedül. (Reggelre már nem irigyeltem annyira, amikor rájöttem, hogy az ágy vége erősen felfelé hajlik és Jani gyakorlatilag felpócolt lábakkal töltötte el az egész éjszakát.)
Arco egyébként tele van hangulatos kis utcákkal és kávézókkal, na meg persze van egy tulipános vár is, amit még a Scaligeri család épített. A hely egyébként az Alpok egyik legnagyobb mászó paradicsoma, minden második bolt hegymászó felszerelést árult.
Elmentünk Riva del Garda-ba is. (Itt nem strandoltunk ugye, pedig azt gondoltam, hogy végre majd most!) Vigasztalt a tudat, hogy eléggé fújt a szél és a víz nagyon hidegnek tűnt. Mindezek ellenére tele volt a strand lila szájú gyerekekkel és a kevésbé bátor szülőkkel, akik a tópart mentén lévő sétányról lesték őket.
Ezt a helyet azért szeretik annyira a turisták, mert ideális a hegyekbe induló túrák számára, a közeli tóparton pedig lehet fürödni és pihengetni. Igazából nem tudom, hogy ugyan miben fáradtunk bele annyira, de mire egy- két óra múlva leültünk egy kávézó teraszára mindenki elég rosszul nézett ki, nekem pedig baromi rossz kedvem lett.
Hazafelé megálltunk a Toblinoban, ahol találtunk egy kb. 13. századi kastélyt, ami étteremként működött. Egyszerűen elképesztő volt a kilátás és csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó lenne egy ilyen helyen ébredni minden reggel… Szemben a hellyel hatalmas szőlős lugasokat láttunk, de sajnos az étterembe bemenni nem tudtunk, mert persze hogy zárva volt.
Verona
Voltunk Veronában is az egyik nap (nem tudom pontosan melyik is volt az, mert nagyon egybefolyt minden). Tetszett az egész város hangulata és a sok- sok gyönyörűséges kirakat. Megegyeztünk, hogy lesz szabad program is, aminek nagyon örültem, mert sikerült végre lelkiismeret-furdalás nélkül korzóznom egyik ruhás boltból a másikba. Persze nem volt szerencsém, egy használható és megfizethető darabot sem találtam…
Megnéztük Júlia erkélyét is. Nem akarok ünneprontó lenni, de elég kiábrándító volt, hogy a falon minden névre öt újabb volt ráfirkálva és tolongtak az emberek, miközben egy-egy szerencsétlen turista végre kijutott az erkélyre és szépségkirálynőket meghazudtolva integetett a tömeg felé.
Inkább bevonultam egy szuper kis boltba, ahol kötényekre hímeztek neveket és rajzokat. Csináltattam is egy "Búza Virág a nap szakácsa" feliratos mini kötényt, ami annyira tetszett, hogy hazafelé úton boldog-boldogtalannak megmutattam.
Aztán a többiek elmentek megnézni az Arénát, ahova hihetetlen, de állítólag 22 ezer ember fér be. Próbáltam rávenni a lányokat, hogy ugyan fényképezkedjenek már le a kevésbé jóképű gladiátor utánzatokkal, de hát ezen az úton nem igazán sikerült bebizonyítani, hogy milyen meggyőző tudok lenni.
Via Ferrata helyett Madonna di Campiglio
Az egész nyaralás alatt azon gondolkodtam, hogy ugyan mikor megyünk el, hogy végigjárjuk a mi Via Ferratánkat? Az első három napon még felhoztam a témát, a harmadiktól viszont már csak bánatosan nézegettem a csomagtartóban a karabinereket és köteleket. Egyébként a via ferrata olyan hegyi utat jelent, amin azért van segítség a túrázóknak: fém kábelekkel, létrákkal, hidakkal és lépőfokokkal teszik lehetővé az előrehaladást. Az a jellemző ezekre a hegyi útvonalakra, hogy a kiépített Via Ferrata részek nélkül csak képzett sziklamászók tudnak felmenni, na meg az, hogy az ilyesfajta túrázáshoz is kell a kondi, a gyakorlat, megfelelő fizikum és felszerelés.
Én egész életemben egyszer másztam műfalat, annak is már - kimondani is szörnyű - de 6 éve, amikor is Amerikában tartottak egy ACU napot. Észveszejtően jó volt!!! Szóval a helyzet az, hogy a via ferrataból nem lett semmi, mert lentről elég nehéznek tűnt az út, de helyette elmentünk egy másik túrára, ami azt hiszem mindannyiunkat kárpótolt.
A hely neve Madonna di Campiglio. Az alapfelállás egyszerű volt: felmentünk egy felvonóval, aztán szépen lesétáltunk nagy komótosan. A táj gyönyörű volt, legszívesebben sátrat vertem volna, hogy ott aludjak, aztán eszembe jutottak a medvék és egyéb kedves állatok… Szóval mindenkinek csak javasolni tudom, hogy akár síelni akár túrázni de jöjjön el ide, mert megéri.
Végül az ötödik napon indultunk vissza, túl néhány sikertelen társasjátékos - este próbálkozáson, (Monopolyt soha de soha többet!!!) és bevallom őszintén nem sok kedvem volt hazajönni. Azt hiszem szívesebben kiszálltam volna bármelyik benzinkúton, csakhogy ne kelljen újra nekiállni dolgozni, ehessek még egy pizzát és legyűrjek még egy hamisíthatatlan olasz citromos fagyit… Hát búcsú veled édes élet…
Számvetés
Ismét megtanultam hogy nem kell másik kontinensre utazni ahhoz, hogy valami igazán szépet lássak , de ami még fontosabb az az, hogy nem csak a kilátásért mászunk fel egy hegyre. Ahogy Bofa mondaná: "Ahogy a Nap föl-le, giccses, de bejön."
