 |
| Plaza de Armas |
 |
| Taco és burrito mindig van |
 |
| San Juan Katedrális |
 |
| El convento... |
 |
| :) |
8/22/12
Újra San Juan-ban
8/20/12
Luquillo beach és az esőerdő
 |
| Reggeli a Belly Button's-ban |
A Vasárnap reggeli indulás előttre terveztünk magunknak egy jó kis palacsintás reggelit a Belly Button's-ban, meg egy csobbanást a Sun Bay Beach-en. A komphoz ismét azt a taxist sikerült kifognunk aki előző nap a strandra vitt minket. Mint kiderült, a vendégház konyháján dolgozott évekig, aztán elege lett a főnökségből és a publico bizniszbe vágott:) A kompon ismét nagyon hideg volt, sikerült is megfáznunk. Mikor Fajardo-ba érkeztünk, már zuhogott az eső. Két villámlás között sikerült nagy nehezen megalkudtunk egy női publico vezetővel, hogy vigyen el minket Luquillo beach-re. A tervünk az volt hogy egy vendégházban töltjük majd az estét, onnan pedig majd egy csoporttal, szervezett túra keretében megyünk a dzsungelbe. Két vendégházat találtunk, mindkettő baromi drága és elég lepukkant volt. Alkudoztunk egy sort a publico-s nővel és végül sikerült vele megegyeznünk, hogy $100-ért aludhatunk a vendégszobájában, plusz elvisz minket másnap a dzsungelbe, onnan pedig vissza San Juan-ba. Volt egy nagyon erős gyanum, hogy a nő előre kitervelte az egészet, de nem törődtünk vele mert sikerült jó árat kialkudnunk és a szállás is teljesen jó volt. Az egyetlen bökkenő az volt hogy este 8-ig nem tudtunk elfoglalni illegállis szobánkat, mert állítólag az idős édesanyjával lakott és nem akarta őt zavarni. Sebaj gondoltuk, addig majd elmegyünk a passzázsra és eszünk valami finomat. Luquillo beach-en egyébként nem sok látnivaló van, de mindenki lelkesen beszél a passzázsról, ahol mindenféle étterem, büfé és bár fellelhető. Ide jöttünk mi is, kiváló alkalom hogy megkostóljuk a híres helyi nevezetességet, mofongo-t. Nem mondhatnám, hogy nagy sikert aratott nálunk az étek, leginkább fulladozni lehetett tőle annyira száraz volt, de egy kis csirkepörkölt-szerűséggel összeházasítva már egészen jó volt az ízhatás. A passzázs egyébként nagyon tetszett nekünk, tele volt helyiekkel és csakúgy zajlott az élet. Nemsokára telefonált a nő hogy mehetünk hozzájuk. Már a szobában rendezkedtünk, amikor rájöttünk hogy nincsennek sehol sem ablakok, csak ezek a fém zsalugáterek. Mivel a ház elég forgalmas környéken volt, nem jósoltam magunknak túl sok alvást, még füldugóval sem... Na hát így is lett, az éjszaka közepén arra ébredtünk hogy a ház előtt megállt egy kocsi amiből fülsüketítő gengszter rap zene szólt. Esküszöm, olyan volt mint a maffia háborús filmekben. Tudjátok, kiszállnak a mérges gengszterek és szétlövik a házat. Szerencsére semmi ilyen nem történt, de azért kicsit megszeppentünk, na! Másnap reggel egy helyi pékségben reggeliztünk. Nagyon lepukkant volt, de a kifli és a kávé mindenért kárpótolt. Napok óta először ittunk rendes kávét, nem csak a Nescafe-t. 9 körül jött értünk a publico-s nő férje, Ő vitt minket El Yunque-be. Na ezért itt volt egy kis trükk, amit jó ha mindenki tud. A szervezett utak azért olyan drágák a nemzeti parkba, mert taxi és publico nem mehetnek be külön engedély nélkül, ami természetesen pénzbe kerül. Magán és bérelt autóknak persze szabad az átjárás, de ha egy publico-s azt mondja hogy oké, majd akkor ő elivsz a nemzeti parkba, akkor ő az alatt a bejáratot érti, nem a parkot magát. Mivel a nemzeti park hatalmas, arról mindenkinek le kell tennie hogy majd gyalog, sétával járja be. Ezt mi tudtunk előre, de bíztunk benne hogy majd valakivel (valakikkel) társulhatunk. A belépő itt is nagyon olcsó volt, $ 3/fő. Az információs központban kezdtünk, itt megnéztünk egy videofilmet a nemzeti parkról, kaptunk térképet és elláttak minket néhány jó tanáccsal. Körbenéztünk, vajon kiket kérhetnénk meg, vigyenek el minket egy darabon. Cili egy amerikai párt célzott meg, én egy turista csoportot. Ez utóbbiak mondták, hogy nem kell stresszelni csak pattanjunk fel velük a buszra és ne mondjunk semmit az idegenvezetőnek, az nem fog észrevenni semmit sem. Gondoltam azért én megkérdezem személyesen, nem kell a potyázás. Minden bátorságom összeszedve elindultam hogy meginterjúvoljam az idegenvezetőt, de szerencsére utánamkiabált Cili és mondta hogy az amerikaiak elvisznek. Kb. 10 perc, szakadó esőben történő kocsikázás következett felfelé a meredek úton az első vízesésig... még jó hogy nem indultunk neki gyalogszerrel. Na de a látvány tényleg varázslatos volt, nagyon élveztük az ösvényeket és a magát az esőerdőt. Különösen Cilinek tetszett a hely, neki ez volt az első találkozása az esőerdővel:) Az út második felében egy indiai pár mellé szegődtünk. Ők is rendesek voltak nagyon, még azt is felajánlották hogy visszavisznek minket San Juan-ba. Mivel a cuccunk a publico vezetőnél volt és az árban is megalkudtunk vele, inkább a publico-val mentünk tovább. Így jobban járt mindenki, még az indiai lány is, akinek azért rendesen legörbült a szája amikor a pasija felajánlotta nekünk a hazafuvarozást. Délután 5-kor a megbeszélt helyen várt minket emberünk, egy óra alatt vissza is értünk San Juan-ba. A sziget és a dzsungel után igazi megkönnyebbülést jelentett a városban lenni. Fáradtak voltunk az egész napos kutyagolástól és állandó alkudozgatástól a sofőrökkel. Visszatértünk jól megszokott ifjúsági szállásunkra. Ezúttal mégjobb szobába kerültünk. Tiszta volt és illatos, hát kell ennél több?! Este a teraszon számot vetettünk az elmúlt két napról. Vieques szigete szép volt, a szállás a klotyótós kellemetlenségektől eltekintve oké. A közlekedés viszont kész tébolyda, így megállapítottuk hogy egy bérautó mindenképpen jóljött volna az útra. Na sebaj, majd legközelebb!
 |
| Lepukkant kis reggelizdénk Luquillo-ban:) |
 |
| Ki éhes? |
 |
| Megérkeztünk a nemzeti parkba. |
 |
| Cili porté:) |
 |
| Lányok a Yokahu toronynál. |
 |
| Yokahu II. |
 |
| Yokahu. |
 |
| Ösvényen. |
 |
| Patak úton-útfélen. |
 |
| A vízesés, ahol mindneki megfürdött! |
 |
| Viszláááát El Yunque! |
8/17/12
Úton Vieques szigetére...
 |
| Strandon. |
Korán reggel indultunk ki a Rio Piedras piac mellé, hogy találjunk magunknak egy publico-t, ami elvisz minket a komp kikötőbe, Fajardo-ba. Miután megtaláltuk a minibuszt és megalkudtunk az árban ( $5/ fő csomaggal együtt) útnak indultunk. Ahogyan arra számíthattunk is, 5 percenként megálltunk. Hol egy fánál, hol egy lámpánál ugrott fel valaki és préselte be magát a minibuszra. Már vagy másfél órája zötykölődtünk, amikor már annyira unatkoztunk, hogy kitaláltuk Cilivel mi lenne ha akkor ő most átképezné magát Franciából Spanyolra a Lonely Planet könyv hátsó szószedete segítségével. Be is indult a móka, lelkesen gyakoroltuk a szavakat, kifejezéseket, néha-néha jót felröhögtek a helyiek a kiváló kiejtésünkön, vagy éppen besegitettek a kiejthetetlennek tűnő szavaknál. Már majdnem végeztünk a rögtönzött gyorstalpalónkkal, amikor a hátsó sorba bepréselt fiatal srác valami borzasztó balladába kezdett. A következő harminc percben őt hallgattuk és csendben azt találgattuk, hogy vajon most akkor miről is szólhat a nóta? Cili szerelmi bánatra voksolt, én munkára és hazafias érzésekre:)
Szerencsére időközben megérkeztünk a Fajardo-i buszmegállóba. Itt újabb alkudozás következett, nagy nehezen sikerült rávennünk egy taxist hogy vigyen ki minket normál, nem turista áron a kikötőbe. Ez a Fajardo egyébként egy elég mocskos kis város, veszélyesnek és lepukkantnak tűnt, de valahogy nekem még ez is tetszett. A kompra jó sokat kellett várnunk, így egy pékségben múlattuk az időt, ahol elbeszélgettünk két brit lánnyal akik a másik szigetre, Culebra-ra tartottak. A komp talán $2 -ba kerülhetett fejenként, persze többet kell fizetniük azoknak, akik kocsival jönnek. Igazán nem tartott sokáig az út, viszont olyan irdatlan hideg volt, hogy gyakorlatilag minden ruhát magunkra húztunk a hátizsákból és a törülközővel takargattuk magunkat. Sajnos nem lehetett kimenni a kabinból, az ablakok pedig nagyon párásak voltak, igy semmit sem láttunk. Megérkezés után ismét publico-ra huppantunk, ami a szállásunkig repített. A buszban természetesen megint nyomorogni kellett mert a sofőr legalább kétszer több utast vett fel, mint amennyi befért volna. De a szállás és a tenger kárpótolt azért:) A Bananas Guesthouse-ban szálltunk meg és miután ledobtuk a cuccainkat a szobában, egyből a vendégház étkezőjébe indultunk. Mivel tele volt az étkezde és több fórumon is dicsérgették a menüt, gondoltuk megjutalmazzuk magunkat a sok rántotta után. Tényleg nagyon finom volt az étel (különösen a tostones, ami nem más mint megsütött főzőbanán, jó kis mártogatóssal), de baromi sokat kellett várni, majdnem egy órát. A késői ebéd után elindultunk felfedezni a kis szigetet ( már amennyire lehetett), a közeli strandot, kajak kölcsönzőt és boltot. Mondanom sem kell, a rum még itt is olcsóbbnak bizonyult, mint a kenyér... Mielőtt lement a Nap, sétáltunk egyet a parton, láttunk egy családot akik lovat béreltek és úgy járták be a helyet, nagyon tetszett. Este iszogattunk és beszélgettünk a vendégház teraszán. Igazából véve hamar el akartunk menni aludni, mert hosszú volt a nap. Nahát nem lett a korai lefekvésből semmi, mert arra mentünk vissza a szobába, hogy kiöntött a fürdőszobában a klotyó. Becsület szavamra mondom, hirtelen nem tudtam hogy sírjak-e vagy nevessek. Végül kimentem a pincér fiúhoz és mondtam neki hogy igazán megköszönném ha átrakna minket egy másik szobába. Halál rendes volt a pofa, mert a tuti jó saját kertre nyiló szobába rakott minket, ami ugyan másnaptól le volt foglalva egy házaspárnak és a hely menedzsere ki ia akart minket rakni, de én a kellemetlenségkre való tekintettel nagyon diplomatikusan megtagadtam a kilakoltatást :) Másnap reggel már időben felkeltünk hogy minél hamarabb kijuthassunk a strandra. Tudtunk, hogy nem lesz egy egyszerű menet kocsi nélkül, mert a publico csak egy bizonyos ideig visz, ahonnan még vagy 3 - 4 km séta maga a strand. Asofőr aki felvett minket nagyon drágán akarta elvállalni a fuvart, majd amikor mondtam neki hogy egy másik kocsi féláron vitt el minket az előző este, (kisebb csúsztatás) annyira meglepődött hogy végül ingyen vállalta a fuvart. Megköszöntem a segítségét a magyar hátizsákos küdöttség nevében. Miután kidobott minket, következett a jó kis séta. Na gondoltuk, ez meg sem fog nekünk kottyanni... Fél óra, tikkasztó melegben történő kutyagolás után megállt mellettünk egy középkorú pasi a bérelt dzsippel és mondta hogy szálljunk be, majd ő elvisz minket a Red Beach-re. A Jóisten áldja meg őt is! Na de a strand... az kárpótolt minket mindenért. Olyan türkizkék a viz és fehér a homok hogy hihetetlen... Ami pedig a legjobban tetszett, az az hogy teljesen kiépitettlen a hely, van néhány pici faház ahova be lehet bújni a Nap elől, de se tusoló, se büfé, se semmi. Talán pont ez a bája a helynek, hiszen sokáig az Amerikai tengerészgyalogság tartogatta magának a szigetet, így el volt zárva a hely a túristák hadától. Egész nap itt süttetük a hasunkat, olvasgattunk, fürödtünk, élveztük a Karib tengert, na! Amikor esteledni kezdett, szedtük a sátorfánkat és elindultunk, hátha jön a nyamvadt publico. Hát persze hogy nem jött, a fenébe is... Kicsit már idegesek voltunk, amikor megállt melettünk egy nagy platós kocsi, rajta egy Puerto Rico-i bagázzsal, akik egész nap a strandon sütögettek és buliztak. Nehéz volt őket nem felismerni, csak úgy zengett tőlük és salsa-tól a starnd. Imádtuk! A srác, akié a kocsi volt mondta hogy ezek a publico-k kiszámíthatatlanok, és az lesz a legjobb ha hazavisznek bennünket. Így kocsikáztunk haza, a platós kocsi tetején a kerti grill és a matracok társaságában. Egész úton beszélgettünk, mesélt magáról és a családjáról, álltólag Floridában dolgozik és évente jár haza. A szigetre és a jelentős amerikai jelenlétre annyit mondott, hogy már mindenki baromira unja a helyzetet, mert az összes vendégház az amerikaiaké, a helyi lakosok pedig teljesen ellehetetlenülnek. (Nem tudom mennyi ebből az igazság, de másnap tényleg csak amerikaiakat láttunk úton-útfélen.) Estére azt terveztük, hogy vacsora után elmegyünk és megnézzük a lumineszkáló öblöt. Na ebből nem lett végül semmi, majd végül vak sötétben, zseblámpával kerestük a hazafelé vezető utat. :) Ez volt az utolsó esténk itt, másnap késő délután indultunk vissza a szigetről, hogy végre megláthassuk a várva-várt esőerdőt, El Younque-t.
 |
| Cili megtanul spanyolul. |
 |
| Fajardo. Lepukkant, de nekünk tetszik. |
 |
| Első szobánk a Banananas vendégházban. (mielőtt köntött a klotyó) |
 |
| Tetszett a stílus. |
 |
| Kölcsönző. |
 |
| Naplemente, Cili, part. |
 |
| Voltak akiknek lovuk is volt:) |
 |
| Sun Beach, jeee! |
 |
| Mindenki bérelt magának kocsit, kivéve minket:) |
8/16/12
Old San Juan és Cataño...
 |
| Old San Juan... |
Második és harmadik napunkat szintén San Juan-ban töltöttük. A rántottás (igen, rántottás, egy egész hétig csak rántottát ettünk...) reggeli után egyből a kikötőbe indultunk, ahol elcsíptünk egy kompot Cataño-ba, a Bacardi gyárba. A komp kb. félóránként jár, és kemény $2-ért cserébe el el is visz a túloldara. Innen be kell ugrani a publico-k egyikébe, akik ha jól emlékszem $6-ért elvisznek a gyárba. Na de mi is az a publico? Szervezett tömegközlekedés mint olyan nem nagyon van Puerto Rico-ban, kivéve talán San Juan-t. Ott viszont teljesen jó és olcsó. Szóval a lényeg az, hogy amennyiben egy másik városba szeretnél eljutni és nem akarsz kocsit bérelni, a megoldás a publico. Magánszemélyek vezetik ezeket a mikrobuszokat, és az utasok gyakorlatilag majdnemhogy mindenhol felszállhatnak a nagy buszállomástól kezdve a sarki fáig. Nyilván megszokott útvonalon mennek ezek a kis mikrobuszok, de az utasszám és menetrend teljesen változó. Hétvégén hivatalosan nem járnak, gyakorlatban persze igen, csak dupla áron. Mivel mindenhol megállnak, a menetidő is nagyon hosszú, sőt mitöbb, néha már gyötrelmes is, gyenge idegzetűek kerüljék a kalandot! Na szóval a publico elvitt minket a Bacardi gyárba, ahova szerencsére nem volt belépő. Ez a gyár a világ legnagyobb rum desztilláló üzeme, el tudjátok képzelni? Belépéskor beregisztráltunk, kaptunk két kupont amivel ingyen koktélokat ihattunk a bárba (ez a bemelegítés a "rumtúra" előtt) majd felszálltunk az elektromos kiskocsik egyikére és elindultunk a felfedező útra. Volt bemutatóterem, ahol elmesélik a Bacardi gyár történetét, a rumkészítés fortélyait, majd innen irány egy kisebb bár, ahol bemutatják a Bacaradi koktélok elkészítésének fortélyait. Nekem a legjobban maga a Bacardi sztori tetszett. Nem tudom, tudjátok-e, de a Bacardi még mindig egy családi biznisz, abból viszont jókora. A Bacardi rum atyja egy katalán borkereskedő Facundo Bacardi Masso volt, aki az 1830-as években emigrált Kubába. Már ekkor is létezett rum a térségben, de nem számított tiszta, minőségi szesznek. A lényeg a lényeg, hogy Facundo kikisérletezett egy módszert, amivel az olcsó, silány minőségű alkoholból igazi különlegességet csinált. Hamar virágzásnak indult az üzlet, olyannyira, hogy a pletykák szerint még arra is futotta hogy a Kubai Forradalmat és Fidel Castro-t támogassák az 1950-es években. Sajnos később rosszra fordultak a dolgok, jött a 60-as évek és az államosítás. Ekkor döntött úgy a család, hogy kimentik a vagyont (már amennyit lehetett) és Mexikóban illetve Puerto Rico-ban folytatják a rum bizniszt. Miért pont ez a két ország? A válasz nagyon egyszerű: ezekről a helyekről vámmentesen lehet exportálni a rumot az USA-ba, hiszen Mexikónak ott van a NAFTA egyezmény, Puerto Rico pedig amúgy is az USA közigazgatása alatt áll. A túra után elmentünk az ajándékboltba, ahol természetesen vérszemet kaptunk és vettünk két üveg Bacardi-t. (Eredetileg ajándékba, de később valahogy elfogyott). Innen azért még visszamentünk egy koktélra, amiből végül fejenként három lett, mert valakik voltak olyan leleményesek hogy újra sorbaálltak jegyekért. A Bacardi gyár után hazafelé vettünk az irányt, magunkhoz vettünk egy kis ebédet a teraszon, majd nekiláttunk felfedezni. Először egy másik erődbe mentünk, a Castillo de San Cristobal-ba. Valami varázslatos volt ez az erőd is, alig tudtam letenni a fényképezőgépet. Az erőd után visszahoppantunk a buszra, majd a város másik vége felé vettük az irányt, a Rio Piedras piacra. Egyrészről nagyon érdekelt, hogy ugyan miféle dolgokat árulnak, mekkora a nyüzsgés és mit főznek a mammák a kifőzdékben. Másrészről pedig másnap kora reggelre terveztük az indulást Vieques szigetére, ahova egy Fajardo-ból induló komppal lehet átjutni. Olvastam egy fórumon, hogy a Fajardo-ba tartó publico-k pont a piac mellől indulnak, és úgy gondoltam hogy előbb jobb lenne a hátizsákok nélkül megtalálni azt a megállót. Nohát a piac nagyon izgalmas volt, be is lakmároztunk, no meg kattogott a fényképezőgép is. Turistákat nem nagyon láttunk, a helyiek pedig csak mereszgették a hatalmas, hihetetlenül kék szemeiket ránk. Én ilyet még nem láttam, de komolyan. Gyönyörű kreol bőr, igéző kék szemek... nehéz volt nem bámulni:) A piacról eredetileg a partra akartunk menni és koktélozni egy kicsit, de nem jött a busz amire vártunk, mi pedig meguntuk az ücsörgést. Igy inkább a teraszon töltöttük az estét és lazitottunk a másnap kora reggeli indulás előtt.
 |
| Terasz... |
 |
| A publico légkondija. |
 |
| Vár a gyár! |
 |
| Nem tudom, ki hogy van vele, én maradok az eredeti változatnál! |
 |
| Koktélozás a Bacardi gyárban |
 |
| Mindenféle földi jó a Rio Piedras piacon. |
 |
| Juj de jó! |
 |
| Naplemente |
 |
|
|
