Ősz, ősz, ősz

Ahogy Vasárnap este sétáltam haza, a fejemre esett egy nagy, kövér aranyszínű falevél. Eszembe jutott, hogy Ősz van. Aztán pedig a Cinege cipője, merthogy nekem sincs őszi cipőm. :)

Ettől igazán jó kedvem lett és ahogy tipegtem egymagam, nevetni kezdtem és arra gondoltam, hogy nagyon régóta nem voltam ilyen boldog. Hát mire nem jók ezek az aranyszínű falevelek?!

Móra Ferenc: A cinege cipője

Vége van a nyárnak,
hűvös szelek járnak,
nagy bánata van a
cinegemadárnak.

Szeretne elmenni,
ő is útra kelni.
De cipőt az árva
sehol se tud venni.

Kapkod fűhöz-fához,
szalad a vargához,
fűzfahegyen lakó
Varjú Varga Pálhoz.

Azt mondja a varga,
nem ér ő most arra,
mert ő most a csizmát
nagyuraknak varrja.

Darunak, gólyának,
a bölömbikának,
kár, kár, kár, nem ilyen
akárki fiának!

Daru is, gólya is,
a bölömbika is,
útra kelt azóta
a búbos banka is.

Csak a cingének
szomorú az ének:
nincsen cipőcskéje
máig se szegénynek.

Keresi-kutatja,
repül gallyrul gallyra:
"Kis cipőt, kis cipőt!" -
egyre csak azt hajtja.

Read More

Juci Budapestre költözik

Most nem egy nyaralásról írok, ellenben ez is egy utazás...

Csak éppen másmilyen... És sokkal nehezebb. Lassan egy hete vagyok Pesten. Furcsa még belegondolni is... Persze le sem tagadhatnám magam, minden kérdésre, ami úgy kezdődik "Akkor most te végleg ideköltöztél?" hevesen rázni kezdem a fejem, mintha én nem is laknék itt és mindenkinek nagyüzemben mesélem, hogy minden hétvégén haza fogok menni Szegedre. (Zsuzsi barátnőm figyelmeztetett, hogy ez kb. 3 hónapig lesz így, aztán szépen lassan elfelejtek majd visszajárni...) Nagyon nehéz volt rászánni magam arra, hogy eljöjjek. Azt hittem, hogy sokkal egyszerűbben fog menni a dolog és a bonyodalmat maximum az előző munkám befejezése fogja okozni, de tévedtem. Az egyetlen gondot én okoztam saját magamnak. Mert nagyon jó felfogni és felérni ésszel hogy mi visz előre az életben és a munkádban, de más dolog megválni azoktól az emberektől, akiket megszoktál magad körül és szeretsz. Ez pedig néha napján nagyon tud fájni... (főleg a kisborsóknak). Azt hiszem azért alakult így, hogy az utolsó napokban boldogan maradtam bent az irodában dolgozni késő estig és munkából hazafelé valahogy folyton elpityeregnem magam a buszon (pedig én próbáltam visszatartani).

Búcsúzkodni sem akartam: egyrészt azért, mert hiába vagyok most már 27 éves, még mindig nem sikerült megtanulnom kimondanom dolgokat, kezelni a nehéz pillanatokat és megölelni másokat, amikor annak helye van, másrészt azért, mert, ha elbúcsúztam volna az tényleg azt jelentené, hogy én akkor most végleg elmegyek.

Az új munkámról egyenlőre nem tudok sokat írni, hiszen csak most kezdtem, de mindenki kedves és előzékeny. Nagyon jók a körülmények és sokat tanulhatok. Kicsit azért aggódom, mert éves bérletet és beléptető kártyát kaptam. Mivel ezek pici és egy csöppet sem nehéz dolgok nagyon könnyű őket elveszíteni, a biztonsági oktatáson viszont nem volt merszem megkérdezni hogy mivel büntetik a szétszórt dolgozókat. :(

Fogalmam sincs, hogyan fognak alakulni a dolgok, de elhatároztam hogy úgy fogok tenni mintha ez a költözés is csak egy utazás lenne. Hiszen az utazást mint olyat nagyon-nagyon szeretem. Voltam már futni a Margit szigeten, ettünk a Kyoto-ban (nagyon jó a sushi), megnéztem a Szent István Bazilikát, pénteken pedig bulizni megyünk Adéllal.

Most pedig elmegyek és írok egy képeslapot a többieknek a szokásos szöveggel: üdvözletem küldöm Budapestről a Duna partjáról...

Read More